Különleges, kétnapos árverés volt a múlt héten a Sotheby’s párizsi aukcióstermében: a bolgár–francia művészházaspár, Christo és Jeanne-Claude közös munkásságának néhány művészi dokumentumát, valamint egykori műgyűjteményük darabjait, művésztársaiktól-barátaiktól kapott-megszerzett alkotásokat kínált a ház az érdeklődőknek. A sikeres eseményen ráadásul megint csak történt valami olyasmi is, aminek kapcsán érdekes kérdések fogalmazódhatnak meg bennünk a műtárgypiac kiszámíthatatlanságáról.
A tavaly elhunyt Christo (eredeti nevén Christo Vladimirov Javacheff; 1935–2020) és a vele egy napon született, majd megismerkedésüktől kezdve egész életükben együtt dolgozó felesége, Jeanne-Claude (eredeti nevén Jeanne-Claude Denat de Guillebon; 1935–2009) munkásságáról már többször is írtunk itt a Senki többet? blogban:
ők azok, akik leginkább a különbözőbb dolgok művészi becsomagolásával szereztek maguknak világhírnevet.
(A „különbözőbb dolgok” között, mint ismert, éppúgy voltak mindennapi használati tárgyak, mint egy szép, nagy darab, sziklás ausztrál tengerpart, a legrégebbi, középkori párizsi Szajna-híd, vagy a berlini Reichstag épülete.) Ezek mellett azonban számos más tájátalakító, vagyis úgynevezett land art-munkájuk is volt, amelyek között akadt olajoshordókból emelt fallal elzárt párizsi utca, több száz négyzetméteres függönnyel kettéválasztott amerikai völgy, olasz tóra épített lebegő út, lábakon álló „textil-mennyezettel” több kilométer hosszan ellátott folyó, vagy éppen Florida partjai előtt a vízen lebegő rózsaszín fóliával körbekerített kisebb-nagyobb szigetek.
Részben az ezekről a munkáikról készített dokumentumokból, tervrajzokból, fotókból álló tablóikat vitte most kalapács alá a Sotheby’s Párizsban. Christóék munkássága erősen kötődik a városhoz, és ha újranyitnak a múzeumok, minden bizonnyal sor kerül a francia fővárosban évek óta tervezett, nagy életmű-kiállításuk megnyitására, és
talán végre megvalósul – még ha csak posztumusz is – 1961 óta tervezett-kidolgozott projektjük, a Diadalív becsomagolása is.
Emellett számos olyan mű is szerepelt a kínálatban, amelyeket a művészházaspár barátaiktól kapott ajándékba, vagy szerzett meg tőlük. A két nap alatt árverezett összesen háromszázhatvan tétel között utóbbiak között mások mellett olyan alkotók munkáira lehetett licitálni, mint Yves Klein (egy kék monokróm vásznáért 436.000 eurót fizettek), Lucio Fontana (klasszikus, „felhasított” egyszínű képéért 920.000 eurót adtak), Marcel Duchamp (47.880 euró), Joseph Beuys, aki több művével is szerepelt a Christo-kollekcióban, vagy éppen Andy Warhol, akitől ugyancsak több munkát birtokoltak (és ezek közül most a legdrágább 920.000 eurót hozott a konyhára). Volt egy egészen „személyes” darab is a tételek között: egy Irwan Awalludin nevű, Szingapúrban született művésznek Christóról és Jeanne-Claude-ról rajzolt kettős portréja, amelyért 378 eurót fizetett a licitek nyertese.
Ami pedig a művész-házaspár árverésre került saját munkáit illeti, azok közül egy, a párizsi Pont Neuf 1985-ös becsomagolásához készített terv-tablójukért 472.300 eurót adtak. Ennél is jócskán többet fizettek két olyan alkotásért, amelyek ugyanahhoz a kontinenseket „összekapcsoló” művészi projekthez készültek. Christóék 1991 októberében a Csendes-óceán két átellenes partján, Kaliforniában egy 29 kilométeres, Japánban pedig egy 19 kilométeres völgyben állított fel a tájban összesen háromezeregyszáz, egyenként hat méter magas és kinyitott állapotban csaknem kilenc méteres textilernyőt: a Japán oldalon 1340 kéket, az amerikain 1760 (arany)sárgát.
A projekt összesen 26 millió dollárban került – a teljes összeget, mint ahogyan minden munkájuk költségeit, a művészek a tervek, vázlatrajzok, fotók eladásából fedezték –,
és „fennállásának” tizennyolc napja alatt több mint hárommillió látogatót vonzott (és ki tudja, hányan láthatták volna még, ha a művet a tervezett időnél előbb el nem bontoják, miután Amerikában egy szélviharban elszabadult ernyő halálosan megsebesített egy embert).
A párizsi árverés kínálatában most egy-egy „sárga”, illetve „kék” terv-tabló szerepelt. Előzetesen mindkettőt „mindössze” 200.000–300.000 euróra becsülték, ám a licitek végén a „kék” alkotás végső ára 1.222.500 euró, a „sárgáé” pedig 1.706.500 euró lett.
És akkor ennek ismeretében el lehet azon spekulálgatni, hogy
vajon mi lehet a két műalkotás közötti csaknem félmillió eurós árkülönbségnek az oka?
Hiszen mind a kettő centire egyforma (nagyjából másfélszer két és fél méteres), mind a kettő két részből, felül egy keskenyből, alul egy nagyobból áll, (szinte) ugyanúgy alul egy-egy nagy terv-képet, felül pedig domborzati térkép-részleteket, eredeti helyszínfotókba belerajzolt elképzeléseket, műleírásokat és egy-egy színmintát tartalmaznak. Ennyivel vonzóbb lenne a gyűjtőknek a sárga szín, mint a kék? Ennyivel többet ér egy kaliforniai terv, mint egy japán? Ennyivel esztétikusabban lennének elrendezve az egyik tabló elemei, mint a másikéi? Esetleg – mivel előbb a drágább tárgy kelt el – az első után a másodikra már nem maradt volna annyi pénzük a licitálóknak? Vagy egyszerűen csak ennyire kiszámíthatatlan a műtárgypiac?
