Beatrice Rana legújabb kiadványa, Clara és Robert Schumann zongoraversenyeit tartalmazza, Yannick Nézet-Séguin vezényletével. Kíváncsi voltam, hogy a két versenymű miként reflektál egymásra, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt a zeneszerzők számos levelében láthatjuk. Vannak persze már közös vonások is: mindkettő a-mollban íródott, és egytételes műként indult. Közelebbről megvizsgálva egyéb érdekes átfedéseket is felfedezhetünk.
Clara Wieck Op. 7-es művének terjedelmét tekintve nehéz elhinni, hogy 16 évesen fejezte be. A nyitó Maestoso pattogó ritmusokból nyeri statikusságát, amelynek az Európai Kamarazenekar terjedelmes, kiteljesedő hangzást ad. A zongoraszólamot már a kezdetektől fogva sem könnyű eljátszani, de mindezt Rana magabiztosan és tekintélyt parancsolóan kezeli, és a lírai részeket ugyanilyen hatásosan közelíti meg.
Robert Schumann Op. 54-es műve a nyitó rész pontozott ritmusai révén hasonlít Clara versenyművére. Más felvételek vibrálását figyelembe véve az oboa- és zongoraszólókat is furcsán visszafogottnak találtam. Ebben a tekintetben a Lipatti/Karajan történelmi lemeze találta el a kívánt célt: Lipatti megőrzi az apró minták ritmikai integritását a tisztán kibontott akkordokban. Eközben a szólók átható tisztasággal szólalnak meg, ami egybecseng Schumann sorainak pátoszával.
Rana finomságra törekszik (különösen a lágyabb részekben), és ironikus módon a zongora hangszíne is hozzájárul a visszatartás érzéséhez – érzetéhez. A kadencia azonban lenyűgöző abban, ahogyan a legnagyobb pillanatokban is szimfonikus hangzást ad.
Bár a két előadás közül Clara Schumann versenyműve az erősebb, azért elmondhatjuk, hogy ez egy érvényes felvétel mindkét műről, amely egyesíti Rana művészi érzékenységét Nézet-Séguin és az Európai Kamarazenekar kiegyensúlyozott és integrált hangzásvilágával.
