Olyan ez, mint egy véget nem érő álom, vagy inkább küzdelem. Mármint a saját magam harca Brucknerrel. Ugyanis lépten-nyomon előkerül egy új felvétel, amelyet meghallgatok, ilyenformán értékelek is – legrosszabb esetben magamban. E most közkinccsé tett sorokat François-Xavier Roth, a Gürzenich Zenekar és a Myrios lemezkiadó ihlették.

Folytatva Bruckner-sorozatát a kölni zenekarral, François-Xavier Roth karmester a zeneszerző eredeti gondolataihoz tér vissza a 3. szimfóniával kapcsolatban. A sokat hangoztatott mű első, 1873-as változatának előadására esett a választás, ami nem annyira szokatlan; ami viszont feltűnő, az a viszonylagos könnyedség, amellyel Roth kezeli.

A felvétel élőben, koncertteremben készült, mégis ugyanolyan tisztának és kontrolláltnak érezzük, mint a stúdióban: a hegycsúcsok – amikor a zene mintha elérne egy célt, és a zenekar egésze valahogy hirtelen elterül alattunk – gyönyörűen kalibrálva vannak, a rézfúvós hangzás teljes súlyát megkapjuk anélkül, hogy alig egy perccel később elveszítenénk a csendes vonósok gyengéd, lírai folyását.

A második tétel kezdete olyan nyugodt egyszerűséggel szólal meg, amely már-már mozartosan hangzik, különösen a vonósok takarékos vibratóját tekintve: Roth érzékenysége mindenütt jelen van ebben az előadásban. A karmester értelmezésében kétségtelenül van valami széleskörűség, de emberszerűnek, sőt intimnek is érezzük, és az a körülbelül egy óra, amíg ő és játékosai átveszik a zenét, elrepül. Ami Bruckner esetében nem kis szó.