„Toran a mennydörgés és a tűz ura, teremtő és alvilági isten. Fegyvere a villám, jelképe a napkerék, a napkorong…. minden, ami az élet körforgását jelképezi. Csodafegyverei az elemi erők tiszteletét mutatják.“ Nem biztos, hogy sokan ismerik Toran nevét a kelta mitológiából, én sem, viszont Dragony Tímea úgy döntött, hogy egy rövid darabot is ír róla trombitára és zongorára. A Vántus István Kortárszenei Napok második napján a legkülönbözőbb hangszerekre komponált kamaraművek, zenepedagógiai délelőtt és egy cimbalmos kortárszenei műhely várt ránk.
Ha a bevezetésben említett mitológiai témaválasztásból indulunk ki, az ember azt gondolná, hogy sokkal egyszerűbb lett volna egy nagyobb igényű szimfonikus művet komponálni Toranról és a köré szerveződő természetfeletti jelenségekről. Villámcsapás, mennydörgés és egyéb csodák: mindezt egy trombita és egy zongora is képes hitelesen megmutatni, sőt kontextusba, narratívába helyezi.
Bár a Vántus-napok műsorfüzete tartalmazza az elhangzó darabok leírását, ezt a szállodában felejtettem, így nem volt alkalmam az esti koncert előtt elolvasni az információkat. A Toran szokatlanul dinamikus és bátor felütéséből ugyan lehetett valamiféle misztikus prezenszre következtetni, de inkább érzések, hangulatok, sőt nagyon is gyakorlatias képek ugrottak be először.
Olyan érzésem volt, mintha valahol a mindennapi létünk és az égi szférák között lebegnénk, helyesebben, mintha a földi, porhüvelyben áztatott létünk próbálna kiszakadni a realitásból, amely mindig visszahúzza.
Ám végül sikerül az elemelkedés. A darabot Dragony Tímea (zongora) és Samodai Bence (trombita) adták elő. Nagyon tetszett, ahogyan egymásra reflektálva kihasználták hangszereik lehetőségeit, mind akusztikai értelemben, mind az egymással való kommunikáció tekintetében. Érezték egymást, figyeltek egymásra, ez pedig mind a gesztusokban, mind a zenei végeredményben megjelent. Dinamikus, kifejező, kamaradarab jellege ellenére összetett jelenségek megformálására alkalmas mű a Toran. Valahogy így képzelem a kortárs kamarazene jövőjét.
Hitte volna valaki, hogy Liszt Ferencnek köze volt a cimbalom kifejlesztéséhez? És felfigyelt-e valaki Erkel Bánk bán című operájában Melinda áriájára, ahol bizony hallható cimbalom? Az első kérdésre sejteni lehetett ugyan a választ, annak ellenére, hogy maga Liszt nem komponált a hangszerre darabot. Csak majdnem.
Jeles magyar művészek bábáskodtak a cimbalom megszületésénél, amelyre sajátosan magyar hangszerként tekintünk, pedig különböző módozatokban szerte a világban előfordul, különböző neveken.
A „magyar cimbalom” ma is ismert verzióját a 19. század második felében mutatták be, azóta megszakítás nélkül része a zenei életünknek, méghozzá a különböző műfajokban, stílusokban, a népzenétől egészen a jazzig.
A kortárs komolyzene előszeretettel használja a hangszert, a legkülönbözőbb összeállításokban és szólóban is igen sok alkotásban szerepel. Emellett rengeteg átirat is létezik, ami pedig különleges meglepetés volt számomra, hogy barokk zeneművek milyen szépen szólalnak meg a cimbalmon.
Mindezt Szalai András cimbalomművész, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára mesélte el nekünk. Az jutott eszembe, milyen jó lehet a diákjának lenni, igazán odaadó pedagógus és szakember: magyarázatai, történetei magától értetődőek, természetesek, hiányzik belőlük mindenféle tudálékosság, a társaságában mindenki hangszert szeretne ragadni, és már neki is kezdene a Háry János Intermezzójának.
Szalai az esti koncerten is fellépett, két cimbalomra írt darab, Vántus István Meditációja és Balassa Sándor Divertimentója is elhangzott. Vántus művének címe nem véletlen: valóban meditatív állapotot idéz elő a hangszer, persze erre nyitottnak is kell lenni, ám ha ez megvan, a hangok eme sajátos összecsengése – amely néha zaklatott ütemekkel, máshol lassú, ringó ritmusban jelenik meg – képes akár transzba is ejteni az embert.