Ahogy öregszem, egyre többet gondolok az elmúlásra. Ezek nem negatív érzések, gondolatok, inkább olyanok, amelyek elmélyítik, illetve kiegészítik azt a kontextust, amelyben felfogjuk és értelmezzük a dolgokat, jelen esetben a művészeti alkotásokat. A szegedi Vántus-napokat záró zenekari esten nem volt nehéz belekerülni ebbe az állapotba, az elhangzó négy zenemű ugyanis valamilyen módon foglalkozott az elmúlással, illetve az összegzéssel. Nagyon szubjektív értékelés következik.
Les couleurs des vagues, magyarul annyit tesz: A hullámok színei. Virágh András Gábor három tételes darabja egy hegedűverseny, amely három tételben, három különböző dinamikával, színnel, lüktetéssel mutatja be a hullámok különböző megjelenési formáit. Virágh játékosan, valóban színesen, izgalmas zenei eszközökkel, néha meglepő hangulatokkal operál, és közben meg-meglegyinti a katarzis lehetőségét is, ám a játékosság erősebbnek bizonyul.
Nekem mégsem a tenger vagy a folyó hullámai jutnak eszembe, sokkal inkább egy ember, aki csetlik-botlik, kalandokba keveredik, jóba-rosszba egyaránt – tehát él. Ami feltűnő, hogy Virágh mennyire uralja azt a nyelvet, amit használ. Játékossága a darab végéig fennmarad, hegedűversenye egyfajta stílusbravúrok összegzéseként is felfogható.
Király László Elégia egy szerelem halálára c. darabjával más esztétikai vízekre evezünk: a klasszikus szépség és a melankolikus hangulat dominál. Hagyományos értelemben vett szép zenét hallunk, amelyet az angolkürt éteri tisztaságú hangja csak tovább fokoz. Akár filmzene is lehetne – gondolom magamban – és már peregnek is a képek előttem: egy női alak tűnik fel, amint szerelmi bánattól gyötörve, sírással küszködő arccal, zaklatottan fut az eső áztatta párizsi utcákon.
Hollós Mátét Virágh Emese biztatta, hogy írjon egy olyan kompoziciót, amelyet női szólista, zongora és vonószenekar szólaltat meg. Ebből született a Cantata concertante, legalábbis annak első és harmadik tétele(?), hiszen Hollós, saját bevallása szerint, szeretne a kettő közé egy újabb, dinamikusabb részt is írni.
A Tóth Árpád és Radnóti Miklós sorait megzenésítő darab lassan kezd csak el hatni. Hollósnál a szavak egyáltalán nem töltelékek, figyelni kell rájuk. A versekre komponált zeneművek esetében a szerzők gyakan használják azt a módszert, hogy bizonyos hangsúlyos szavakat, részleteket, mondatokat megismételnek. Sokszor a dinamika és a ritmus valóban igénylik ezt, de számos esetben, dramaturgiailag, a mondandót tekintve, nem indokolt, adott esetben öncélúvá válik alkalmazásuk. Hollós valós nyomatékkal használja ezeket, nemcsak tagolja a művét, de értelmezési lehetőséget is kínál. Rajtunk múlik, hogy elfogadjk-e vagy sem.
Az elmúlás leginkább a látott képek és hallott hangok kapcsán jut eszünkbe – eszembe. A halál ismeretében válik egyszer csak minden súlyosabbá, pontosabbá és értékelhetőbbé. Hollós Concertantejában halomozottan hat rám mindez, hisz már Tóth Árpád nyitósora (Szeretnék átölelni egy embert…) is egy vágyódást és annak a fizikai térben és időben történő lehetetlenségét sejteti. Radnóti is hasonló hangnemet üt meg (Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nékem…), és vele tart Hollós is, akinek a darabjában érezni a lírai összegzés vágyát.
Ki mondta, hogy az összegzés és addigi életünk konkluzióinak levonása csupa szomorúság és csüggedés? Sugár Miklós biztosan nem. A Jubileumi gondolatok nemcsak a koncert, hanem a Vántus-napok utolsó zeneszáma is egyben. Sugár „gondolatai” bár korábban írt szimfonikus zenéjének egyfajta összefoglalása, engem mégis az érdekel, milyen életszemléletetet tükröz a darab. Helyesebben szólva, én mire lelek rá miközben hallgatom.
Erre könnyű felelni: humor és felülemelkedés. Felülemelkedés a humor által. Sugár sugárzó könnyedséggel ugrál ritmusról ritmusra, az ütőhangszerek brillíroznak, semmi sem komoly igazán, ugyanakkor mégis érezni azt a valamit, amitől szabadulni akar az ember. Méghozzá egyre nagyobb energiával, ahogyan idősödik. Amit hallunk, az a klasszikus „fityisz-mutatás“, a „nem ijedünk meg semmitől“ kedélyes dacossága és kikacsintása. Mélységet sejtető könnyed zene.
Szegedről hazafelé autózva még mozog bennem mindaz, amit hallottam. Leginkább azon gondolkodom, vajon helyes-e tematikus egységbe foglalni a koncerten elhangzott négy darabot. Már itt a hideg, a mínusz fokokat karistoljuk, és egyre nagyobb a köd az éjszakai autópályán. Itt a tél: az év utolsó, leghidegebb évszaka jön, kint hóhullással, bent égő kandallóval, és egy bögre forralt borral. Eljött a nagy beszélgetések, értékelések ideje. Én is ezt teszem hamarosan. Az inspiráció pedig már meg is van hozzá.
