Nem véletlenül tekintik Jan Barscseuszkit (1796(?) – 1851) az új belarusz irodalom legelső megteremtői egyikének.
Alkotói útja 1809-ben versekkel indult, melyeket sajnos nem volt hol megjelentetni, mert azokban az időkben egyszerűen nem létezett egyetlen belarusz nyelvű, rendszeresen megjelenő kiadvány sem. Sőt, az orosz elnyomás alatt belarusz nyomtatás egyáltalán nem volt. Így hát Barscseuszki kénytelen volt átállni a lengyelre: a korabeli Belaruszban a lengyel volt az irodalmi nyelv. Lengyelül is az egyik legőszintébb hazafi volt belarusz földön.
Első, 14-16 éves korában írt klasszicista költeménye, a Vénusz öve, sajnos nem maradt fenn. Nem hiszem, hogy képes lennék lefordítani egy klasszikus verset, de örömmel olvasnám: tényként nem tudjuk ugyan, de alighanem latin nyelvű volt(!).
Leghíresebb műve a négy kis kötetből álló Nemes Zavalnya, avagy Belarusz fantasztikus elbeszélésekben (1844-1846). A történetekben, amelyeket Hoffmann meséihez hasonlítanak sokan, jelentőségüket még inkább a Grimm testvérek meséihez, Barscseuszki a belarusz nemzeti lét, gondolkodás, öntudat talán minden kérdését sorra veszi. (Mivel én csak jóval a nyugdíj után kezdtem belarusz irodalommal foglalkozni, sok-sok nehezen érthető, a belarusz hagyományokban, pogány mondákban gyökerező dologra nála találtam ill. találom mindmáig meg a választ.)
Magyarázatot ad a belarusz nemzeti karakterre, a világnézet kérdéseire, ecseteli a „helybéliek” (a kifejezés jóval későbbi, de én ezt akarom itt használni, mert pontosan ez illik ide) lelki szépségeit. Ehhez viszonylag alapos földrajzi és történelmi leírást is ad az országról, gazdasági helyzetéről.
A könyvben kidolgozott, gogoli misztikummal fűszerezett alak-szimbólum rendszer segítségével fejezi ki alapvető mondanivalóját: Belarusz egy önálló, saját történelemmel rendelkező ország, melynek múltja sokkal boldogabb, mint a jelenje (sajnos, ez a mai időkig is kiterjeszthető a Barscseuszki által megírt 19. századitól), melynek lakossága – a belarusz nemzet – saját ősei törvényeinek és hagyományainak megfelelően élhet(ne) és kell(ene), hogy éljen.
A belaruszoknak mindössze dicső múltjukat kellene eszükbe idézni, vissza kellene emlékezniük azokra, akik szülőföldjük szabadságáért és függetlenségéért áldozták életüket, hogy szívüket férfiasan megkeményítsék, legyenek büszkék őseikre – ez ad majd bátorságot, hogy saját útjukat járják.
Maga Zavalnya vidéki nemes, rendkívül vendégszerető, csupán annyit kíván látogatóitól, hogy különböző elbeszélésekkel szórakoztassák. Ha lehet egymástól független történetek (tanmesék) esetében „főhősről” beszélni, akkor az ’Плачка’ (tkp. ’Síró’ vagy ’Sirató’ – nőnemben), aki magát Belaruszt személyesíti meg.
Az első kötetben (négy történet) még épp csak megemlíti, utána válik csak központi, a meséket egybeszövő alakká. Elhíresült csaták helyén jelenik mindig meg, ahol hősöket temettek el, oda visz virágot és siratja gyermekeit, akik – bizonyára – ott estek el, vagy akikre nem „bízhatja rá szívének titkait”.
A nép egyszerű gyermekei képzetlenek, a nemesség, a földesurak kiseszűek és gyávák – képtelenek megérteni Sírót. Ez az oka, hogy miért is zokog folyamatosan. A csaknem mindenki által elfeledett Síró-Belarusz paraszti ruhát kénytelen ölteni, mert a társadalom magasabb osztályai elfordultak tőle. Az urak, a nemesek hallani sem akarnak Síróról, gőgösen tekintenek erre a „falusi árvára”. Ellenkezőleg, Boszorkánymesterhez fordulnak, országukat Fehér Szarka hatalmába ajánlják, aki az Északi ország úrnője (Nagy Katalin cárnő allegorikus alakja: az ő idején, 1795-ben, a Lengyel-litván unió harmadik újrafelosztásával került a mai Belarusz területe „végleg” orosz fennhatóság alá és kapta, mint orosz tartomány, az „Észak-nyugati Terület” nevet), maguk pedig medvék képében beállnak az úrnő vagyonát őrizni.
Talán mondanom sem kell, hogy a Barscseuszki rajzolta kép pontos. Nemzeti öntudattal vajmi kevesen rendelkeztek errefelé akkoriban (is). De voltak ilyenek, és a költő hisz hazája szebb jövőjében, bízik abban, hogy az urak és a nemesség arccal fordulnak majd hazájuk gondjai, élete, hagyományai felé. Vihar Fia és Szenvedő Lélek pl. már ismerik Sírót, azon fáradoznak, hogy minél jobban ismertessék meg az embereket Síró lényével. Maga Zavalnya is, valamint több vendége egyre jobban kezdi érteni, hogy kicsoda is Síró.
Barscseuszki, mint már mondtam, lengyelül ír, „célközönsége” – a művelt földijei, akik azonban nem ismerik saját „anyanyelvüket”, távol tartják magukat tőle, esetenként lekicsinylően nyilatkoznak róla. De az ember, megtagadva saját népét, nem ismerheti tradícióit, lelkét, nem értheti meg népe filozófiáját. Ezek az emberek gőgösen, magas lóról tekintenek mindenre, légyen az bár sajátjuk, nem ismerik, ami az övék, nem is látnak benne semmi értékest. Barscseuszki evvel a művével ébreszti fel honfitársait, ismerteti meg őket az egyszerű nép életével, gondolataival és gondjaival. Azt igyekszik bemutatni, hogy az a nép, amely ilyen magas művészi színvonalú, ilyen igaz költői kultúrát volt képes megteremteni, megérdemli, hogy egészen másképp viszonyuljanak hozzá, mint az Barscseuszki életében, az orosz elnyomás/népirtás (egyik) tetőzésének idején elterjedt.
Mai írásomhoz leghíresebb könyvének két különböző borítóját mellékelem. Az első (lengyel nyelvű, 1844-es) kiadást Rudolf Zsukovszkij (1814-1886) illusztrálta, azért írom oroszosan, mert bár lengyel származású, de orosz művész volt. Nagyon szeretem ezt a címlapot, amelyen magát Zavalnyát mintha a Pickwick klubból húzták volna elő.
Az 1990-es belarusz kiadást illusztráló kortársunk, Valeri Slauk (1947) metszet-stílusához sokkal jobban illik a fent említett gogoli misztikum – gyönyörű könyvem van ilyen jellegű műveiből. Kétségkívül a mai belarusz képzőművészet egyik legnagyszerűbb képviselője.
