Dmitrij Nagijev (1967.) orosz színész, zenész, rádiós- és TV-műsorvezető, showman. Nekem egy kicsit túl hangos, csaknem zajos, de alapjában véve mindig is szimpatikus volt. Folytatjuk a Nem mind ördög, aki orosz sorozatunkat.
Kedves olvasóm, aki ma nem az én olvasóm vagy, hanem Számel Pálé, aki onnan újdonsült ismerősöm, hogy hozzám hasonlóan ő is a Szovjetunióban járt egyetemre, használja is szak- és műfordításra az orosz tudását rendesen, mint én. Nem meglepő módon néhány dologhoz erősen hasonló a hozzáállásunk is, ő ezt tegnapi bemutatkozó levelében így írja:
„Örömömre szolgál, ha minél több emberhez eljutnak ezek a kisebb-nagyobb írások. Ez a kis Nagijev tárca azok közé tartozott, amit élvezet volt fordítani. Én is vallom, hogy orosz emberből is kétféle van: rendes, meg hát kevésbé rendes, és akkor még nem beszéltünk a hihetetlenül gazdag orosz kultúráról (ami most érdemtelenül sokat szenved).”
Dmitrij Nagijev: Miféle győzelem!!?
Nagyapádhoz beállítottak hajnalban falusi házába. Felesége és a gyerekek még aludtak. Ráfogták a puskát, elvitték az összes kenyeret, az igazolványát, a megtakarított pénzét, és elhajtották a marhát. Mikor a család felébredt, nagyapádat a fészerben találta kötéllel a kezében, a keresztgerenda erősségét próbálva. A kötelet még aznap elégették.
Néhány év múlva éjszaka bekopogtak nagyapád ajtaján. Már senki nem aludt. Mondták neki, szedelőzködjön. Nagyanyád a földre vetette magát az előszobában és kétségbeesetten belekapaszkodott férje lábába. Puskatussal fejbe verték. Halántékából kibuggyant csíkban a vér, és elfolyt a nyitott ajtó sötétjébe. „Nem egyenes a padlónk” – gondolta utoljára a nagymama, mielőtt elvesztette az eszméletét. A gyerekek mindent láttak. Sírtak talán. Nagyapádat elvitték Kolimára. 10 év, levelezési jog nélkül.
Nagyapádat a májára mért erős ütés billentette ki a rövid feledésből. Élő hulla teste nehezen emelkedett fel a barakk jeges földjéről. Kivitték az udvarra, kiverték a néhány megmaradt fogát, mert lassan kelt fel. Aztán elgyengült-leépült testét berakodták egy vagonba, amely tömve volt hozzá hasonló emberi maradványokkal, és kivitték a frontra. Nagyapád semmit sem érzett az éhségen kívül. Enni és meghalni vágyott. Meghalni nem tudott. Fejében felvillant az a reggel a faluban: az istálló, a kötél. „Minek jöttek olyan hamar, ha még 5 percem van, minden be lett volna végezve” – tompán, érzelmek nélkül jelent meg fejében a halvány gondolat.
A nagyapádat rögtön az első napon rohamra hajtották. Golyózáporba, tankok alá. Mögötte ugyanazok álltak, a hátára célozva, ha esetleg nagyapád mégse akarna rohanni. De rohant. Csodával határosan nagyapád valamiért túlélte. A golyók a lágyékába, lábába fúródtak, egy leszakította a fülét. A kórházban tért magához.
A háború véget ért. Nagyapád súlyos rokkantként tért haza. A szülői ház falai süket csenddel fogadták. Nem hevert az előszobában senki, nem volt, aki sirassa. A gyerekek elpusztultak a fronton. A felesége nyomtalanul eltűnt a lágerekben. Nagyapád később megtudta, hogy feleségét egy héttel az ő letartóztatása után vitték el. Elvitték, mint a nép ellenségének, hazaárulónak feleségét. Nagyapád szomszédja bizony, nagyon szeretett leveleket írni, pedig olyan rendes embernek tűnt. De ez akkor már nem volt fontos.
Nagyapád nem talált munkát, senkinek sem volt rá szüksége, bensőjében nem volt más, csak kiégett üresség. Nem tudta, mit csináljon, mitévő legyen. Nagyapádnak azt mondták, hagyja el Moszkvát három napon belül, és soha ne térjen vissza. Elutazott.
Azután meghalt, te már nem ismerhetted. Magányosan halt meg, talán Rjazany közelében, vagy valahol máshol. Eltemették gyorsan és észrevétlenül.
Mellesleg, az utolsó éveiben sokat ivott. Néha sírt. Éjszakánként felriadt, zihált, levegő után kapkodott és leesett az ágyról. Senki sem tudja, mit érezhetett azokban a percekben. Te sem gondolkodsz el ezen soha.
77 év telt el azóta. Felragasztottad hitelből vett német gyártmányú autódra: „megismételhetjük”. Az avatárodra a közösségi hálón „Z” betűt tettél. Rajongsz az új háborúért, nemzetárulók elleni feljelentéseket firkálsz. Egy hónap múlva készültél megünnepelni valamit.
Szereted a katonai parádékat, nagyon tetszenek a tankok. A tribünön lehet, megpillantasz egy veteránt, aki nagyapád hátába célzott egyszer. Vagy azt, aki puskatussal egyenesen nagyanyád halántékára ütött. Lehet, hogy nem is ők azok, de te nem gondolkodsz el ezen. Reggel katonai egyenruhába öltözteted a gyerekeidet, adsz nekik játék géppisztolyt. Verset mondanak kamerába annak a háborúnak a hőstetteiről. Te örülsz, jókedvű vagy, emelkedett a hangulatod, ráadásul megtaláltad nagyapád egyetlen fényképét, hogy büszkén masírozhass vele Moszkva-szerte, vöröscsillagos sapkát csapva a fejedbe.
„Győztünk” – fogod büszkén gondolni. Este bepiálsz a barátaiddal. Kimenve a házból „Hurrá”-t fogsz ordítani a tűzijáték pukkanásokat látva-hallva, aztán akadozó nyelvvel meséled ivócimborádnak, hogy nagyapád harcolt, hogy ők akkor eltaposták a fasiszta szörnyeteget, most pedig még annál is inkább. Akkor Berlinig jutottak, most meg sem állunk Kijevig. Azt fogod kiabálni, „A fasizmus nem tör át!” Nem jössz rá, hogy a fasizmus valójában itt van, mert innen nem is ment el sehová.
Reggel ráiszol és élsz tovább. Ki tudja miért.
- 2012 óta minden május 9-én, a Győzelem napján felvonulást tartanak „Halhatatlan ezred” jelszóval csaknem minden orosz és posztszovjet nagyvárosban, de sok kisebb településen is. Mindenki valamikor harcoló rokonai fényképével vonul, ezzel jelezve, hogy örökre velünk vannak. Külföldön (Nyugat-Európában, az amerikai kontinensen, Izraelben), sok városban, ahol számottevő orosz kolónia él, ugyanilyen felvonulással ünneplik az 1945-ös Nagy Győzelem évfordulóját. A háború kultusza ma is él… (B.P.)
- Számel Pál fordítása
