Kedves olvasóm, nem ismer(het)lek személyesen. Pontosabban – olvasóim, remélem, sokan vagytok. Csak sejt(het)em, hogy többségi véleményetek a megvetett szovjet idők legvégén – Gorbacsov főtitkársága/elnöksége idején – előjelet váltott. A Jelcin-éra, valamint Putyin első pár éve reményekkel volt teli, majd egy hosszú semleges periódus után, csupán néhány éve kezdődött a tartózkodás, majd alakult ki fokozatosan az utálat, végül már elég gyorsan jött a hányingerrel és gyűlölettel elegyített félelem. (És valószínűleg nagyjából ezekben az időkben vált el a magyar köztudatban az orosz a többi posztszovjet – elsősorban a két szláv: az ukrán és a belarusz – nemzetiségtől.)
Nálam nem így történt – lakhelyi ártalom. ’96 áprilisától – ez az úgynevezett „Minszki tavasz” – egyre jobban lehetett látni, hogy a jelcini Oroszország milyen messzemenően támogatja Lukasenka mélyen antidemokratikus és belaruszellenes (már akkor!) rezsimjét. (Talán egyszer majd megírom ezeket a dolgokat is, de most nem lehet.)
A két állam kapcsolata e 27 év folyamán kívülről eléggé hektikusnak tűnhet, belülről azonban pontosan látható a népelnyomó belarusz rendszer töretlen orosz támogatása mindenben, ideértve a kultúrát, oktatást, történelemhamisítást is például, nem csupán az energiahordozókat, a katonai és politikai együttműködést.
Példát a „kaptafámnál maradva” hozok: a belarusz nyelv visszaszorításának elterjedt és hatékony módja pl. a következő: amint híre megy, hogy egy belarusz kiadó valamely világirodalmi mű kiadását tervezi belarusz nyelven, egy orosz (állami, vagy magán) kiadó „rátelepül” az ügyre, nagyságrenddel nagyobb tőkeerejével sokkal gyorsabban megjelenteti oroszul az illető könyvet és már a „készterméket” szállítja le Belaruszba a szükségesnél is magasabb példányszámban. Ezzel a belarusz fordítás okafogyottá válik, hiszen képtelenség lesz számottevő mennyiségben értékesíteni a belarusz könyvet, pláne, hogy az országban belaruszul korántsem mindenki tud, szemben az orosszal. Ezt a tendenciát csak az utóbbi négy-öt évben sikerült megtörni, hála a belarusz kiadóknak és fordítóknak (többségükben barátomat, de legalább ismerősömet tisztelhetem), akik óriási lelkesedéssel szállnak szembe a túlerővel: működik a hatás ellenhatás törvénye. De az említett törvény mindkét irányban érvényesül: az elmúlt két év során a hatalom nem csak szakmai szervezeteinket számolta fel, de – egyetlen kis kiadó kivételével – az összes belarusz magánkiadót bezáratta/elüldözte, az államiaknak pedig nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy könyveket márpedig orosz nyelven kell kiadni, hiszen a két hivatalos nyelv közül az az elterjedt… Mai belarusz ill. belarusz nyelvű irodalom csakis kézről kézre terjed.
Mindezt csak azért bocsátottam előre, hogy megmutassam, miért is alakult ki énbennem (is) az utóbbi évtizedekben az igen jól fejlett ruszofóbia :(. Ésszel persze tudom, hogy rengeteg rendes orosz ember van, akik tiltakoznak, ellenállnak a regnáló hatalommal szemben (nem kis részüket ott is bebörtönözték), azt pedig pláne jól tudom, hogy sosem szabad egy népről/nemzetről/nemzetiségről sommás ítéletet mondani. Hallom, olvasom is a józan ész megnyilatkozásait, örömmel nyugtázom – magamban. Nos, ez kevés, hogy csak tudomásul veszem. Pláne, hogy céltudatosan nem is keresem a jó oldalán álló orosz (otthon maradt, vagy emigrálni kényszerült) irodalmárok aktuális írásait.
Ceszárszkaja Maja (Майя Цесарская) műfordító kollégámmal és virtuális barátommal itt, az Ў – A szabadság blogjában (is) megpróbáljuk kiküszöbölni a csorbát. Meg-megszakítva a FreeAllWords projekt kereteiben a mai belarusz és ukrán irodalomból készült fordítások ismertetését, be szeretnénk mutatni legalább néhány példát a sokból, hogy mit is írnak ma – oroszok. Át is adom Majának a szót.
– Ó, köszönöm, köszönöm Péter! Csakugyan felemelő érzés egy szabadságharcos blogjában szót kapni. Még ha ruszofób is az illető )), jól van na, lelke rajta, elvégre akik maguktól ekképp címkézik embertársukat (nekem ugyan nem szavam) engem is ugyanoda sorolnának, persze, hacsak nem mindjárt a hazaárulók közé – s így szövetségünk igazolva máris.
Figyelem, hogyne, mit írnak, festenek, beszélnek, énekelnek aktuálisan az oroszok. Mert ami most foglalkoztat valójában – az emberi és művészi szembenállás egyéni példái, s íme, szinte találomra, néhány. Emberevő időkben emberül szól Oleg Kuvajev (Олег Куваев) vagány anyucija, Maszjanya, Maksz Pokrovszkij (Максим Покровский) újkori lázadó dalai; vagy Andrej Losak (Андрей Лошак) jámbor dokumentumfilmje a mai egymást-értésünk szívtépő szakadékairól; mindhárman, mint ezrek és ezrek, ők is kénytelenek voltak elhagyni az országot, de otthon, a gonosz őrület kellős közepén is kiáll az ember – egyedül akár, mint féléve, vagy ma, amikor ezerszer nehezebb.
A honi BTK virul-gyarapszik. Miként a szótárunk: egyik új remeke a фейк – hát nem frappánsabb mint az ósdi rágalom, netán rémhírterjesztés?, ám rég nem ért ennyit emberi szó: még a nyáron hét év letöltendőt kapott Alekszej Gorinov (Алексей Горинов), egy moszkvai városi (ellenzéki) képviselő, ő azt találta mondani a közgyűlésen (!), hogy miféle gyerekrajz versenyről lehet szó a Gyermekvédelem napja kapcsán? Táncos programokról a Győzelem napja alkalmából, – amikor naponta pusztulnak gyerekeink?… Csak hogy tudják – közel száz gyerek áldozatul esett már Ukrajnában. (Mert akkor még csak márciust írtunk… )
Na, de amiért Péter vendége lehettem: egy elképesztő projektben vagyok benne, amit egy távoli barátom, Júlia Nyemirovszkaja (Юлия Немировская) jegyez. Júlia orosz költő, s orosz irodalmat tanít Oregon államban. A Копилка (Persely) Oroszországban és szerte a világon, s így persze Ukrajnában is élő mai költők verseit gyűjti, azokat, melyek most, ennek a háborúnak a napjaiban vagy akár korábban, háborús előérzetben íródtak, íródnak. Orosz verseket főképp, de ukránt is – s angol is akad. Ketten-hárman álnéven dobtak bele verseket otthonról, de a többség vállaltan. Néhány résztvevő fordít is – szíve-kedve szerint – az általa ismert nyelvre, így magyarra – én. Bázis elv az önkéntesség. Meg az ábécé sorrend. Jámbor szándék – beszőni az eget. Tavaly decemberben – még egy hónapja sincs – Angliában megjelent egy kétnyelvű (orosz-angol) Persely-válogatás; papírváltozata, úgy tudom, el is kelt.
Iszonyúan örültem, tényleg, hogy a százból egy vers benne az enyém. S most csak két kicsi vers a Perselyből. Júliától és Alekszej Cvetkovtól (Алексей Цветков), aki óriási figurája a mai orosz költészetnek, többek bálványa, örök rebellis, annyit s annyifélét csinált, úgy gondolta az ember, könnyedén, csak most tudtam meg, hogy gyerekkorában két évig ágyhoz volt kötve gyermekparalízis miatt; nemrég még Shakespeare Hamletjét fordította le újra oroszra; én a Szvoboda rádiósaként ismertem éveken át, akkor már Amerikában élt és tizenhét évig nem is írt verseket: radikálisan újra épp nem lelt rá, akkor meg minek. Róla, mint nagyon ritkán egynémely emberről – mint Déri Tiborról, majd Faludyról – valamiért azt képzeltem, hogy ő aztán sose hal meg. A szétrombolt Mariupol képe lógott nála fészbukos háttérnek, amúgy a nyugat-ukrajnai Sztaniszlávban (mai Ivano-Frankivszk) született; nemrég még egy költői stream keretében új, e háborúkori verseit olvasta. Május tizenkettedikén halt meg egy izraeli kórházban.
Júlia Nyemirovszkaja: NASZTASZJA ANYÓ
Tarts ki – szólt az égnek
Nasztaszja anyó – le ne ess!
sajnáltatta magát,
árva-sánta,
s az ég kitartott, szánta.
Csakhogy a minap felkelni
ereje nem volt.
Ő ugye kész örömest –
de jaj, szegény pára…
Gondolta az ég, hát ez bíz’ megholt,
most már szabad –
s le, s ripityára.
Alekszej Cvetkov:
nehogy jóanyád szülőhazád
plecsnit koszorút aggasson rád
éljél úgy hogy mint hű ellenségébe’
bízzon benned mert rúgtál már seggébe
