A blog következő írása nem is lehetne aktuálisabb. Lev Tolsztoj Kereszténység és hazafiság című szövege Szatmári István barátom fordításában, a szerző engedélyével jelenik meg.
Felsírnak a harangok, hosszúhajú emberek aranyzsákokat húznak magukra, és nekifognak a gyilkosságért imádkozni. És elkezdődik a régi, jól ismert szörnyűség. Sürgölődni kezdenek a hazafiság és gyűlölet álarcában embereket gyilkosságra buzdító újságírók, örülve, hogy megkétszereződik a bevételük. Vidáman izegni-mozogni kezdenek a gyárosok, kereskedők, a katonai eszközöket szállítók, kétszeres haszonra számítva. Lázas tevekénységbe kezdenek mindenféle hivatalnokok, érezve, hogy sokkal többet lehet majd lopni, mint általában. Mozgásba lendül a hadvezetés, mert kétszeres fizetést és ellátmányt kap, és reméli, hogy az emberek gyilkolásáért mindenféle általuk nagyra tartott játékokat kap majd – szalagokat, kereszteket, lampaszokat, csillagokat. Megmozdulnak a semmittevő urak és hölgyek, sietnek feliratkozni a Vöröskeresztnél, készülve azok kötözésére, akiket férjeik és bátyjaik fognak gyilkolni, azt híve, hogy ezzel keresztényi módon cselekszenek.
És elnyomva lelkükben az elkeseredést énekkel, zülléssel, vodkával, elszakítva a békés munkától, feleségeiktől, anyáiktól, gyermekeiktől, indulnak az emberek – sok százezer egyszerű, rendes ember, kezükben gyilkolóeszközökkel – oda, ahová hajtják őket. Mennek fázni, éhezni, halálosan megbetegedni, belehalni, mire végül megérkeznek arra a helyre, ahol ezerszámra ölik őket, és ők is ezreket ölnek, nem értve miért, olyanokat, akiket sohasem láttak, akik semmi rosszat sem tettek nekik, mert nem tudtak.
És amikor annyi beteg, sebesült és halott lesz, amennyit nem lesz már kinek összeszedni, amikor a levegő annyira megtelik az ágyútöltelék testek rothadó húsának szagával, hogy már a vezetésnek is kellemetlen, szünetet tartanak, így-úgy összegyűjtik a sebesülteket, halomba hányják őket valahol, a halottakat mésszel leszórva elássák. A becsapottak tömegét tovább hajtják, egészen addig, amíg nem lesz ebből elegük azoknak, akik mindezt kifundálták, vagy nem kapják meg mindazt amire szükségük volt azok, akiknek ez kellett. És az emberek újra felbőszülnek, megvadulnak, elállatiasodnak, fogyatkozik a világban a szeretet, és az emberiség kereszténnyé válása tíz és száz évekre visszaesik. Azok az emberek, akiknek ez hasznára van, ismét azt fogják mondani, hogy a háború azért volt, mert szükség volt rá, és újból kezdik felkészíteni rá a jövő nemzedékeit, megrontva őket kisgyermekkoruktól kezdve.
…
A patriotizmus annak legegyszerűbb, legtisztább, legkétségtelenebb értelmében nem más a vezetők számára, mint hatalomvágyuk és önös céljaik elérésének eszköze, a vezetetteknek pedig emberi méltóságukról, értelmükről, lelkiismeretükről való lemondás, rabszolgai alávetettség a hatalom birtokosainak. Ezt hirdetik mindenütt, ahol a patriotizmusról papolnak.
Толстой Л. „Христианство и патриотизм”. 1894. március 17.
