Két európai irodalmár szakmai szervezet kezdeményezésére, számos írószövetség támogatásával indult el a FreeAllWords.org (Szabadságot Minden Szónak) weboldal, melynek célja, hogy az irodalom eszközein keresztül ismertesse meg a széles közönséget a belarusz és az ukrán nép harcával. Sorozatunk következő fordítását, Uladzimer Arlou: Ötezren, a markotányosnők nélkül című szövegét közöljük.
Szjarzsuk Szisz költészetéről szólt az utolsó olyan blog-bejegyzésem, ami a FreeAllWords projekt egy-egy részét mutatja be a Papageno felületén.
Ennek idestova három hónapja már. Az azóta ebben a blogban megjelent tucatnyi bejegyzés egyike sem adott vidámságra okot. Közben pedig gyakorlatilag még három-négy FreeAllWords-ös anyagot sikerült előkészíteni, márpedig a dolog természetéből következik, hogy ezek is egytől egyig tragikusak, függetlenül attól, hogy a projekt belarusz vagy ukrán feléből származnak.
A velük és a hozzájuk tartalmilag hasonló szövegekkel való munka az én hangulatomat is a depresszió irányába viszi, igen sötét szemüveget ad rám.
Az 1749.hu kérésére egy jó hónapja csináltam egy Uladzimer Arlou-fordítást. Szándékosan választottam politikamentes szöveget, amellyel egy kicsit pihenni tudok. Neked is, kedves olvasóm, ajánlom, kikapcsolódásként olvasd el az újabb FreeAllWords-ös versek előtt.
Uladzimer Arlou: Ötezren, a markotányosnők nélkül
A történelem és ezen belül az irodalomtörténet is tanúsítja, hogy a kimondott, még inkább az írott szónak nem ritkán jellemző tulajdonsága, hogy a való életben materializálódik. Az írói képzelet által teremtett világ és az a világ, amelyben olvasói élnek (ha kívánják, ezt mondhatjuk az isteni akarat által teremtett világnak), bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással: nem csupán érintkeznek, hanem bele is folyik egyik a másikba.
Ebben a mi valós világunkban valaki arra törekszik, hogy hasonlítson egy bizonyos irodalmi alakhoz; végül olyanná is válik, szeretett hősének még a szemét is kilopva a maga számára. Másrészt egy szereplő, aki elunta magát a könyve fedelei közt lezárt térben, megtalálva élő ikerpárját kiszabadul a „börtönéből”.
Megtörténhet ilyesmi különböző eseményekkel, jelenségekkel, egész kozmoszokkal, amelyek az életből az irodalomba vándorolnak át, vagy fordítva. Talán Borges volt, aki ezt a legszebben mondta el. Olvassák csak újra a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius című novelláját.
Úgy hozta egyszer a sors, hogy az észak-németországi kisvárosban, Strelitzben léptem fel. Az ottani gimnázium könyvtárában, ahol egykor, kisfiú korában Heinrich Schliemann kezdte elsajátítani a tudományokat, a vendégnek megmutatták az Íliász egy régi kiadását. Az a kisfiú pontosan ezt a példányt bújta annak idején.
A történet folytatása közismert. Aki esetleg rossz tanuló volt, emlékeztetem: Schliemann régész lett, és megtalálta Tróját, amiről addig azt hitték, hogy csupán Homérosz fantáziájának szüleménye.
De visszatérek a saját szerény tapasztalatomhoz.
Azzal kezdeném, hogyan is képes egy mai szöveg történelmi eseményeket vagy ezek értelmezését korrigálni (e kettő közé határvonalat húzni gyakran egyáltalán nem könnyű).
Több, mint negyedszázada írtam a Laurin Barscseuszki krónikája című elbeszélést; ez egy magisztrátus archívumából való kéziratot stilizáló írás, amelyet eleink huszita háborús részvételének szenteltem. Zsigimont Kaributavics a seregével a csehek segítségére vonult, Prágában még királlyá is kikiáltották. Zsigimont csapatának méretéről nem maradt fenn semmilyen tanúságtétel, márpedig ehhez az ifjúkori írásomhoz feltétlenül kellett ez az adat. Végül az elbeszélésemben lett egy ilyen sor: „számuk elérte az ötezret, bátran harcoltak mindannyian, és sokan jegyezték el magukat az ottani földdel”.
Sok évvel később óriási meglepetéssel bukkantam pontosan erre a számadatra egy tudományos ismeretterjesztő könyvben. Aztán ez nemsokára egy hivatásos történész monográfiájába is átvándorolt. Felhívtam, és megkérdeztem, hol sikerült Zsigimont társainak számáról információra lelnie. A tudós történész belezavarodott…
Mostanában el-elteleportálom saját magamat 1422 tavaszának Prágájába, kényelembe helyezkedem a Hradzsin egy csendes sarkában, és nem minden önelégültség nélkül figyelem, ahogy a szivárvány színeiben csillogó utcaköveken, a belarusz Pahonya („Hajsza”), illetve a litván Gediminas oszlopai címeres harci zászlókkal bevonulnak a városba Zsigimont seregei. Mi ketten a herceggel tudjuk, hogy a zászlók alatt vonuló csapataink létszáma ötezer lovas és gyalogos (beleértve a sebesülteket és a betegeket, akiket a hosszú menetoszlop végén, fedett kocsikon hoznak, de valamiért a szépséges markotányosnőket figyelmen kívül hagyva, akik szintén kocsikon jönnek, pedig ők nagyon is harcképes alakulatot képeznek).
Egy másik példa a Titkok Polacak történelmében című (Polack ősi belarusz város régies neve – a szerk.) könyvemhez kapcsolódik. Amikor a harmadik kiadás nyomdai előkészítésével foglalkoztam, arra lettem figyelmes, hogy a várost érdemtelenül ritkán lakják szellemek és kísértetek, a régvolt, többnyire tragikus eseményeknek ezek a különös résztvevői és szemtanúi, akik nélkül egy város, amelyiknek ilyen gazdag a történelme, elképzelhetetlen. Ennek lett eredménye, hogy történetekre derült fény a Zsidó Kislányról, a Fekete Tisztről és a Három Szerzetesről, akik immár el is kezdtek megjelenni a polacki utcákon. Más szellemekről, akiket archívumok titkos tárolóiban kutattam fel, sok mindent tudhat meg az olvasó, ha odatalál Polackban a Szépművészeti Galériába (ahol hosszú téli estéken egyre gyakrabban hallani a jezsuita rend generálisának, Gabriel Grubernek a lépteit), vagy ha egyszer a Könyvnyomtatás Múzeumának ódon termeiben bolyong…
Stanisław Lem egy esszéjében (Murányi Beatrix fordítása nyomán – a szerk.) a sárkányokról beszél. Különböző sárkányok vannak: negatívak, nullások és még valamilyenek. Mindezek nem léteznek, de a lényeg az, hogy mindegyik fajta egészen másképpen, a saját módján nem létezik.
Hozzáteszem: de még mennyire, hogy létezik időnként!
***
Uladzimer Arlou (1953.) történész, író költő, kb. tíz éve ismerem – a hangját. Tőle (is) tanultam belaruszul, bár nem kiejtést: kicsit raccsol és erősen selypít. Amíg voltak érdekes adások az itteni belarusz nyelvű rádióban, gyakran olvasott fel történelmi tárgyú írásaiból, többször is előfordult, hogy innen-onnan elkéstem, mert olyan érdekfeszítő volt, amit mesélt, hogy nem lehetett kiszállni a kocsiból, míg véget nem ért az adás. De hogy kicsoda ő, azt már akkor sem mondták be… Azóta már személyesen is elég jól ismerjük egymást – ennek persze az írásaihoz semmi köze, de én gazdagabb lettem. Jelenleg – természetesen (!) – emigrációban él.
