Nem lehet, egy pillanatra sem lehet megfeledkezni a háborúról. Ha szabadna (de tilos!), akkor sem lehet: minden gondolatodban, minden porcikádban ott van. Ha akarsz, akkor sem tudsz elfordulni tőle…
Ugyanígy nem enged el egy másodpercre sem a belarusz helyzet: ami idestova három éve folyik Belaruszban, tulajdonképpen akár polgárháborúnak is mondható, igaz, nagyon furcsa egy háború: az egyik fél állig felfegyverezve, önmagát rengeteg hazugsággal, kézivezérelt gazságszolgáltatással – direkt hagytam le az i-betűt a szó elejéről – véve körül, valamint a Nagy Testvér messzemenő támogatásával bénítja meg a másik fél, azaz a saját népe akaratát, tömi tele képviselőivel az összes börtönt és létesít újabb és újabb munkatáborokat.
Ilyen körülmények között ennek a másik félnek, tehát a népnek védekezésre igazából lehetősége sincs, legalább annak a felének nincs, amelyik – egyelőre – nem emigrált. A külföld ezt a furcsa háborút 2020. augusztus 9-től számítja, de én tudom, hisz benne élek, hogy már tavasszal, kb. 4-5 hónappal az „elnökválasztás” előtt kezdődött.
Csaknem egy hónapja írtam már, igaz, enyhébb kifejezésekkel: ahhoz, hogy az ember ne őrüljön bele a helyzetbe, muszáj mást IS olvasni, nekem, mivel írok, és nem csak olvasok, másról IS írnom, mást IS fordítanom .
Okom van rá, hogy miért akarok most ajándékot adni magamnak, de annak is, hogy miért pont ezt ajándékozom – egyúttal az olvasónak is.
Uladzimir Nyakljajeu legkedvesebb íróm-költőm, legközelebbi belarusz barátom, aki már két éve ismét az önkéntes (mármint formailag önként vállalt) emigráció keserű kenyerét eszi.
Eddig egyszer sikerült csak odakint meglátogatnom, remélem: a) hogy belátható időn belül megint találkozunk személyesen is, és b) hogy mindketten megérjük azt az időt, amikor hazatelepülhet, és a megszokott közös környezetünkben annyit beszélgethetünk (természetesen belaruszul), amennyi belénk fér!
Tulajdonképpen egész irodalomközeli munkásságomat végigkíséri ő: két könyvét és számos kisebb-nagyobb prózai írását, néhány versét (mindeddig nem saját fordításban) jelentettem meg sok helyen, pl. ennek a blognak az indításakor. Ezért nem akarom egy rövidke „előszóval” letudni kötelességemet, hogy ezen a fórumon is bemutassam – egyszer majd írok egy teljes posztot róla.
Most csak egy pár szót az alábbi verse kapcsán. Sok éve tudom, hogy ezt egyszer majd muszáj lesz lefordítanom. És az egyetlen hallgatható belarusz nyelvű rádió folyton emlékeztet is erre: a legjobb irodalmi adásának mottója ebből a versből van: az utolsó négy sora.
Valamivel több mint két évvel ezelőtt – immár harmadszor – Nyakljajeu a külföldet választotta a börtön helyett. Egy újabb börtönbüntetést a szervezete nem biztos, hogy kibírt volna, bár a sok év alatt annyiszor járt „odabent”, hogy akár meg is szokhatta, csakhogy ez a dolog fordítva működik: minden egyes újabb alkalom csökkenti az esélyeidet… (Én akkor, amiben tudtam, segítettem a menekülését.)
És akkor fordítottam le az említett négy zárósort. Rá egy évvel Szondi Gyuri kért tőlem valamit, amiből az alábbi versfordítás lett:
Uladzimir Karatkevics (1930-1984) emlékére
Kulacs, vándorbot, rongyos tarisznya –
A mi időnkben
amolyan maskara.
Ki fölött nincs senkinek hatalma,
megy a vándor, mert jól tudja
útját.
Tölgyesből fenyvesbe, völgyből fel a dombra
megy a vándor,
kicsik s nagyok
kérdik tőle: „Hé, figyelj! Hol a kereszt, hol a láncod?”
A vándor csak megy. Hiszen
Vándor.
Jól ismeri útját, le már soha nem tér
az igazság útjáról: csaknem
elég az embernek egy darab kenyér,
s hozzá víz, egy pár korty.
Csaknem elég. Csaknem, csaknem, talán…
De nem elég, mikor összeszorul a torkod,
nem, nem elég, ha lelked csupa fájdalom,
ha gyász ül szíveden a feledhetetlen után.
Ki után? Mi után? Alighanem minden
és mindenki: a mezsgyén termett kalász után,
az igazak, a szabadok, szeretteid után.
A legjobbak, legdrágábbak, kikkel a Jóisten
összehozott, mindenkit megsiratsz, ha
hozzád közeli ő, akár idegen földön
van, akkor is. Ha más szelek szárnyán jön
a dal, a te ősi erdőid dala,
vagy messze délről vadászkürt hangja zeng
s távol északról a visszhangja felel.
Menjen bár körbe az út, mint évgyűrűk a fában,
végtelen az út. De a vándor halad
tovább.
Mindenét magával hordozza… Elég
bőven neki mindez, több is, mint kell,
hogy megmentse, ki szomjazik, megéhezett.
Kicsodát? Csak ő tudhatja nevét.
Eső és hóvihar dúl a vándor felett,
ilyen forgatagból ki sem tudhat jutni:
Túl keveset tud még – korai meghalni –,
s jóval többet annál, mivel élni lehet.
