1882. július 7-én született Janka Kupala belarusz költő-dramaturg-publicista-műfordító zseni, akit elsőként tüntettek ki a nemzet költője címmel (1925-ben).
Ezt a bejegyzést inkább az emléknapjára (június 28. mert 1942-ben ezen a napon – kilenc nappal a 60. születésnapja előtt – gyilkolta meg a KGB) kellett volna megjelentetnem, de az írás ötletét csak az juttatta eszembe, hogy Belaruszban egy szó sem esett erről az évfordulóról. Bezzeg a születésnapjára megy a készülődés (és még sokkal nagyobb, komoly csinnadrattás állami ünneplését készítették elő 81 éve ott, ahol megölték: Moszkvában).
Pontosan az ünnepséget szervezendő, hívatták Kazanyból, ahova a háború miatt telepítették ki. Bár furcsa volt, hogy egyedül őt kérették Moszkvába, feleségének, Uladziszlava Francauna Lucevicsnek (Kupala felvett írói név, a költő születési neve Ivan Daminikavics Lucevics) Kazanyban kellett maradnia, de azt gondolhatták, hogy ő majd néhány nappal a jubileum előtt utazik. Uladziszlava Francauna irodalomtörténész volt, ő alapította meg már ’44-ben férje múzeumát, amelyet ő is igazgatott egészen 1960-ban bekövetkezett haláláig. 68 éves volt.
1941. nyarán Kupala édesanyja, Bjanigna Ivanauna megtagadta, hogy fiával együtt ő is elutazzon, a költőt pedig nem kevés kritika érte még életében (holtában pláne), hogy otthagyta anyját a németek által megszállt Minszkben. Nem olyan hosszú időre. 1942. június 30-án, tehát két nappal Janka Kupala után ő is meghalt, anélkül, hogy fia „balesetéről” tudomást szerzett volna. Ő 85 éves volt.
A baleset körülményeinek azt a részét, ami nem került be a hivatalos jegyzőkönyvbe, valószínűleg végtelen időre titkosították. Akkoriban az terjedt el a Szovjetunióban, hogy részegen lezuhant a híres-nevezetes Moszkva szálló lépcsőházában a tizedik emeletről. A zuhanás igaz, az is könnyen elképzelhető, hogy nem volt színjózan. De ha dulakodás nélkül, önszántából ugrik le vagy megszédül és úgy bukik át a korláton, aligha marad az egyik cipője fönt az emeleten. Én nem krimit írok, ezért ebbe az irányba nem is megyek el, csak elmondok néhány dolgot arról a verzióról, amiről itteni barátaimmal/ismerőseimmel úgy gondoljuk, hogy nagyjából fedi az igazságot.
Az öngyilkosságnak vagy balesetnek mondott gyilkosság másnapján, 1942. június 29-én a hatvanadik születésnapjára készülődő Kupalának rádióbeszédet kellett volna mondania. Akkoriban persze (és még jó sokáig) ilyen beszédet csakis egyenes adásban közvetítettek…
Az úgynevezett Nagy Honvédő Háború (a II. Világháború szovjet része) „hétre pontosan” egy éve kezdődött: 1941. június 22-én hajnali 4 órakor lépték át a határt a németek itt Bresztnél, ahol e sorokat gépelem. De ebbe a világba (Nyugat-Belarusz és Nyugat-Ukrajna) a háború két évvel korábban jött el. 1939. szeptember elsején a Lengyelország elleni német támadással kezdődött a világháború, majd szeptember 17-én a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében a szovjetek fegyveres erővel „visszacsatolták” az 1921-es rigai békével lengyel fennhatóság alá került két említett országrészt.
Kupala talán nem tudott róla, hogy a szovjethatalomnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a felszabadított területeken lévő nem kevés börtön lengyelek által bekalickázott foglyainak ügyét az eltelt nem egész két év alatt egyesével kivizsgálja. Aki nekik fontos volt, tehát akit kommunista mivolta miatt vetettek a lengyelek börtönbe, azt kiengedték és a helyére saját jelöltjeiket ültették…
Közismert, hogy 1941 júniusában, a német támadás után gyakorlatilag azonnal megkezdődött ezekről a területekről az evakuáció, többek között maga Kupala is ekkor (pontosan június 30-án) menekült ki, később nem is lehetett volna, hiszen a két ország nagyon gyorsan került német megszállás alá (ld. előző, a Papagenón megjelent írásom utolsó két bekezdését itt). Kupala pár nappal a halála – és a tervezett rádióbeszéd! – előtt értesült a fent említett börtönök kitelepítésének mikéntjéről: hogy ne kelljen a börtönlakók evakuálásával foglalkozni, nemes egyszerűséggel – most már tényleg idő hiányában – főbe lőtték őket. Nem kevesen voltak, főleg ukránok és belaruszok, többségük köztörvényes (az akkori lengyel törvények értelmében).
Nincs kizárva, hogy Kupalának emiatt a tudása miatt kellett meghalnia, nehogy másnapi beszédével ez a gyalázatos tény közismertté váljon. És tessék: mindmáig alig van, aki tud róla…
A KGB-nek (akkor NKVD-nek, azaz belügyi népbiztosságnak hívták) súlyos dossziéja gyűlhetett össze Kupaláról az évek során, elsősorban belarusz nacionalizmusa miatt, ami pedig az én értékrendem szerint, mivel békés volt, egyértelműen pozitív jelenségnek tekintendő az ő életében. Mégpedig azért, mert segítette a belarusz nép nemzetté alakulását, bár szomorúan meg kell jegyezzem, hogy a belarusz nemzet kialakulása mindmáig nem valósult meg teljesen. E befejezetlenségnek nem csupán „objektív” történelmi okai vannak, hanem az itteniek („helybéliek” = тутэйшыя, ld. ugyanott) hiányos, gyenge identitástudata és végtelenül tűrőképes, csaknem mindenre indifferens mentalitása (абыякавасць) a két legfontosabb oka. (Pontosan Kupala írta meg ezt zseniális, Тутэйшыя című darabjában.) Persze a belaruszoknak ez a gyengéje szintén a történelem során folyamatosan megtapasztalt háttérbe szorulásuk következménye.
És ebbe a langymeleg közegbe robban be 1905-1910-ben a huszonéves, lánglelkű Janka Kupala. Későn. Hiába állt a belarusz újjászületés élére, hiába buzdított az orosz fennhatóság elleni újabb szabadságharcra (ilyen tartalmu műveit persze jórészt el is kobozták), mire maradandó hatása alakult volna ki, elkezdődött a világháború és szétzúzott mindent, amit csak lehetett, meg amit nem, azt is – én most elsősorban a lelkiekre gondolok. Szoktam mondani időnként, hogy az ukrán és a belarusz lelkület közötti markáns különbség oka, hogy míg a költő Tarasz Sevcsenko (1814-1861) „ott volt” az ukrán nép ébredésénél, ami a forradalmi időkben meg is történt, Kupala túl későn jött – így aztán a belarusz nép azt az időszakot átaludta. Ez persze az igazságnak csak egy piciny része, de attól még igaz…
Az első világháború előtt, alatt és után a cenzúrának folyamatos célszemélye volt, de rengeteg verse jelent meg engedéllyel, bár előfordult, hogy a már kinyomtatott könyveit elkobozták. Ő volt az első publicista, aki felemelte szavát a nemzetiség és a vallás összemosása ellen – pusztába kiáltott szó maradt ez is. Megfelelő szövegkörnyezetben lengyel – mindmáig azt jelenti: katolikus, orosz pedig ezt: pravoszláv. És fordítva.
Egyik legismertebb versében, a Ki jön ott? címűben (1905) Gorkij a leendő belarusz nemzeti himnuszt látta meg. És a húszas évek belaruszizációjának idején valóban többször is énekelték mintegy himnusz gyanánt. Az évtized végén azonban megkezdődött az ellenkező irányú hivatalos kampány. Ugyanebben az időben az 1902. óta egyedülálló édesanyját és húgát kuláklistára tették, viszont a költő tekintélye legalább megmentette őket a deportálástól. De pl. egy 1919-ben megjelent cikkét, amiben az alábbiakat írja, nem bocsáthatták meg neki: „A mi függetlenségünk maró só szomszédjaink – Lengyelország és Oroszország – szemében, mert mindketten belefojtanák függetlenségünket a saját függetlenségük kanál vizébe”.
1930-ban többször is kihallgatta a GPU (Állami Politikai Igazgatóság – akkor így hívták a kágébét), az egyik ilyen eset után felvágta a hasát, de az orvos megmentette az életét. Egy hónappal később megjelent a belarusz sajtóban egy megbánó nyílt levele, amit ugyan Kupala írt alá, de – stílusából ítélve – valószínűleg az a belarusz irodalomtörténész és -kritikus írt, aki négy hónappal korábban közölt újságcikkével beindította ellene az ideológiai hadjáratot. Ezek után különböző, irodalmi jellegű állami feladatokat is vállalhatott, részt vett a Belarusz Írók Szövetségének megalapításában és vezetésében (a mostani belarusz rezsim 2021-ben tiltotta be ezt a szervezetet, melynek első csak külföldi állampolgárságú tagja vagyok!), de közben korábban írt versei újabb kiadásait kegyetlenül cenzúrázták.
A harmincas években írt versei és cikkei – egy versciklus kivételével – proszovjet tartalmúak, viszont nem képviselnek igazi irodalmi értéket, sőt még az említett, 1935-ös, lényegesen jobban sikerült verssorozat sem Kupala zsenijének megfelelő színvonalú.
1937-ben a párt már nem engedélyezte újabb őrizetbe vételét, ’39-ben Lenin-rendet kapott, ’41-ben pedig Sztálin-díjat. És valóban, amikor a proszovjetség és a háborúellenesség közé jóformán egyenlőségjelet lehetett tenni, így tiszta lelkiismerettel, szabadon, anélkül, hogy a sztálinizmussal foglalkozna, nyugodtan írhatott/agitálhatott a fasiszta agresszor ellen, akkor visszajött a hangja. Kerek egy évre…
