Breszt legnagyobb halboltjában éppen rám került a sor, amikor hátulról megkocogtatta valaki a vállamat. Mint minszki, soknyelvű (ukrán, belarusz és orosz, de lengyelül és az errefelé elterjedt helyi nyelveken is alkotó) szerzőről már többször beszéltem/írtam magyarul különböző helyeken, de közben 6 éve nem láttuk egymást. Én olvastam róla és családjáról híreket a neten, ő csak időnként hallott rólam breszti rokonától, akivel egyszer-egyszer összefutunk valahol.
Én főleg belaruszul, pontosabban belarusz nyelvű műveit szoktam olvasni. Na ez a mondat így szemenszedett hazugság: rögtön a legelső regényének, ami a kezembe került kb. tíz éve, már a legelején van egy bekezdés, ami négy nyelvű(!). Az egész rövid kis fejezet pedig hatnyelvű… Szoktam is ebből idézni, mint az itteni polifónia mintájából és magyarázatából – pl. a körzeti megbízott természetesen azonnal elfelejtette a belaruszt (ha tudott pár szót más nyelven, akkor azt is), amint elhatározta, hogy rendőrnek megy.
Irodalmárunk e helyen is szerepelt már, talán nem is egyszer, azonban linket nem adok, mert inkognitóban van ő ma minálunk. Most álljon itt csak annyi, hogy bár elsősorban belarusz, másodsorban ukrán író, Belaruszban született, pontosabban a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaságban, anyanyelve az ukrán. Igen ám, de már tizenéves volt, amikor véletlenül megtudta (pontosabban észrevette egy ukrán verseskötet olvasásakor), hogy az a nyelv, amin ők otthon beszélnek, nem a számos, a régióban használt keveréknyelv egyike, hanem tiszta, irodalmi ukrán! (Ennyit a Szovjetunióban a hatvanas-hetvenes években „engedélyezett”, sőt, „támogatott” nemzetiségi önállóságról és nyelvi szabadságról.)
Azzal kezdte, hogy nem szokott halboltba járni, de most valami belső kényszer irányította be az utcáról. És én ott álltam a bejárattal szemben lévő pultnál, persze neki háttal, de engem a hangomról/kiejtésemről azonnal megismer nem csak ő, hanem jóformán mindenki. Oroszul szólított meg, persze én is így válaszoltam, pedig azelőtt csakis belaruszul beszélgettünk – egyfajta „önvédelmi reflex” ez, ilyesmiről már korábban is írtam. Amíg kifizettem és összecsomagoltam, amit vásároltam, csak arról beszélgettünk, hogy milyen rég nem láttuk egymást, mekkora öröm újból találkozni… Aztán a bolt előtt, továbbra is oroszul, megbeszéltük, hogy mindkettőnknek rengeteg ismerőse, barátja ül, neki rokonai is, hogy nem merünk nekik írni, mert nekik is, magunknak is árthatunk vele, azt sem tudni, hogy kinek többet. Egyelőre mindketten megúsztuk, bár így sem nyugodt az élet, de azért jobb lenne bele sem kóstolni a szabadságvesztésbe, már csak azért sem, mert aki egyszer bekerült, arról a gondoskodó állam többé már le nem veszi a kezét.
Azt a két és fél évet, amíg barátja és újságíró kollégája börtönben volt, az illető irodalomtörténész felesége, neki pedig közeli rokona, valamint óvodáskorú fia vele együtt töltötték. Ennek a szörnyű állapotnak, amíg apuka a börtönből írta leveleit, melyekből jó, ha minden ötödik eljutott a címzetthez, és miközben többször is megtagadták tőle, a cukorbeteg fogolytól az inzulint(!!) és/vagy egyéb gyógyszereket, az lett a vége, hogy anyuka és mai írásom hőse szörnyen összevesztek. Hallani sem akarnak egymásról és persze szétköltöztek, amint apukát, akiből a börtönben remek gyermekköltő lett, „szabadlábra” helyezték. Kisfiának írt verseit rejtjelezve juttatta haza leveleiben, hiszen börtönben költészettel foglalkozni természetesen tilos… Azóta ezek a versek könyvalakban is megjelentek szamizdat formában. A fenti mondatban a szabadláb idézőjelezésének okát pedig az előző bekezdés végén elmagyaráztam.
Pár szót szóltunk nem kevés közös ismerősről – az ismeretség szót itt általánosított értelemben használom, néhányuk egyikünknek személyes ismerőse, a másikunk csak tudja, hogy kicsoda, hiszen csupa ismert alkotóról, közéleti személyiségről volt szó. Közös ismerősök emlegetése ebben az értelemben teljesen normális jelenség lenne… Ha esetleg nevükön vagy pl. művészi nevükön neveznénk őket. De szigorúan csak a már külföldön – biztonságban – élőket említjük így. Megtehetjük, mert fél szóból is jól megértjük egymást, ezért félrehallás az (egyelőre) itthon maradtak tekintetében is kizárva.
A cég, amelynek az üzletében futottunk össze, Breszt és az egész ország egyik legnagyobb és legismertebb, sok-sok országba (korántsem csak a FÁK-ba) exportáló élelmiszeripari vállalata. Elég jól ismerem a cég tulajdonosát – ő a főnök egyik ’pénztárcája’ – és felső vezetését, ez annak köszönhető, hogy bresztiek, de főleg, hogy a vezérigazgató Magyarország tiszteletbeli főkonzulja. Sok évvel ezelőtt született egy ötlet, hogy énbelőlem csinálnak tiszteletbeli konzult, két országban is begyűjtöttem a szükséges erkölcsi bizonyítványt és egyéb papírokat… De hát nem jött össze: az ötlet kiötlője (nem én voltam) nem gondolt arra, hogy ez a poszt nem a konzuli teendőkkel és a magyarok képviseletével áll kapcsolatban, hanem kizárólag a pénzről, az üzletről szól, legalábbis most és minálunk.
Pedig milyen jól jönne a kocsimra az említett poszttal járó piros, CC-s rendszám: soron kívüli határátlépés járna vele! Manapság, hogy Belarusznak egyetlen határátkelője van már csak nyitva Lengyelország felé, valamint három Lettország és Litvánia felé (sokszáz kilométeres a kerülő, ráadásul végeláthatatlan sorok állnak ott is!) már gyakran előfordul, hogy a menetrend szerint közlekedő buszjáratok is több napig állnak sorban a határon, a személyautók pedig akár egy hétnél is tovább.
Nem vagyok politikus. De elmondom: a közúti határállomásokat az EU-tagállamok zárják/zárták le. A vasúti közlekedést az EU felé a Covid zárta le, de az EU tagállamok nem hajlandóak újra megnyitni. Légiközlekedés Belarusz és az EU között nincsen. Ezek az intézkedések logikusnak tűnhetnek Belarusszal szemben, pedig hát pont ilyenek a valóban elhibázott szankciók. Tudniillik ezek a határzárak csak és a kizárólag a magánembereket, elsősorban a belarusz állampolgárokat büntetik (és velük pl. engem). Mert a vasúti teherforgalom zavartalan, a kamionforgalom erősen lelassult és bonyolultabb lett, de – business as usual – az áruforgalom az állam számára (is) szükséges mértékben működik.
Szóval én pl. gyakorlatilag nem jutok haza, nem tudok kilépni az országból, nem látogathatom meg az unokáimat. Az országot uraló rezsim pedig kapott egy szúnyogcsípést. Hát így.
