Hosszú hétvégére Zürichbe utaztam, ami egy operalátogatáson túl azért is tűnt jó ötletnek, mert még sosem jártam Svájcban. Aztán eszembe jutott, hogy itt hunyt el az írek egyik legnagyobb mestere, James Joyce.
Nemcsak itt hunyt el, de itt is helyezték örök nyugalomra, így lelkes turistaként remek lehetőséget adott ez a tény egy kisebb zarándoklatra, hiszen dacolva az erős havazással és a Zürichbergstrasse különböző hegyesszögeket bezáró kaptatóival, nekivágtam az útnak a Fluntern temetőhöz. Szerencsére volt térkép a bejáratnál, így hamar megtaláltam Joyce sírhelyét, bár szobor nélkül kicsit nehezebb lett volna, mivel mindent elfedett a hó (Elias Canettit emiatt nem sikerült beazonosítanom).
Amikor heves mozdulatokkal letakarítottam a havat, vettem csak észre, hogy a nagy író éppen azon a napon, 1941. január 13-án hunyt el Zürichben. Vagyis a tegnapi péntek 13-a szerencsésnek bizonyult a véletlen egybeesések tekintetében.
Joyce édesapja zeneértő ember hírében állt, szépen énekelt és zenei lexikális tudása is lenyűgözte barátait, így nem csoda, hogy az örökség meghatározta fia zenéhez való viszonyát is. Tisztában volt vele, hogy a költészet maga is zene, így nem véletlen, hogy 1907-ben első komoly verseskötete a Kamarazene címet kapta. Olyan versek ezek, amelyeket nem megzenésítésre váró dalszövegekként kell olvasni, hanem mint olyan alkotásokat, ahol a szavak zenéjére kell figyelnünk. A nagy kortárs, Ezra Pound is felhívja rá a figyelmet, hogy
a csekély számú motívumok, a gyakori ismétlések is a zenében való gondolkodásra utalnak.
Joyce életműve valóban gazdag példatár, amiből kedvünkre szemezgethetünk: A dublini embereket át- meg átszövik a zenei utalások, versek, leginkább énekelt formában, kezdve a Mrs. Mooneynál tartott pajzán összejövetellel:
„A bárművészek ilyenkor örömzenét adtak; Sheridan valcert játszott és polkát, és kíséretet rögtönzött. Polly Mooney, a Nagysága lánya gyakran énekelt:
Én… huncut lány vagyok,
Rég nem titok:
Te is tudod.”
Majd befejezve Mária „vékony, remegő hangon” előadott, „Álmomban márvány várban éltem” kezdetű dalával. Az ifjúkori önarcképben Stephen énekel egy Erzsébet-kori kecses dalt, a jól ismert Greensleeves-t, amelyet a legenda szerint maga VIII. Henrik szerzett:
A főmű, az Ulysses tele van az egyes történeket előkészítő dalokkal, zenei utalásokkal: Molly Bloom a koncertturnéján például egy „Love’s Old Sweet Song”-ot [Szerelem régi édes dala] énekel, Leopold Bloom zongorázni tanuló lányának egy Blumenlied-kottát vásárol, a Szirének című fejezet (amelyet történetesen a Zürichi-tó partján fejezett be, nem messze attól a kávézótól, ahol a jelen sorok írója éppen Joyce-on elmélkedik) pedig a polifon zenei szerkesztés egyik ragyogó példája, amely során az Ormond Bárban Simon Dedalus előadásában szólal meg Flotow Martha című operájának híres áriája, a M’appari:
Az utolsó könyv, a máig lefordíthatatlan Finnegans Wake esetében Joyce szerint is fontos az auditív élmény, hiszen maga is azt javasolta, hogyha valaki nem ért valamit belőle, csak olvassa fel hangosan és minden világos lesz. Ez a talányos mű természetesen a huszadik század egyik legtalányosabb zeneszerzőjét, John Cage-et is megfogta, többek között 1979-es Roaratorio című kompozíciója is Joyce művén alapszik, amely tulajdonképpen egy rádiójáték magnószalagokra, hangszórókra és ír népzenészekre:
Joyce maga is zongorázott, énekelt és előszeretettel beszélt a zenéről. Sylvia Beach, Joyce kiadója úgy emlékszik vissza, hogy amikor James Joyce „régi dalokat énekelt az ő sajátos stílusában, édes tenor hangján, kifejezéssel az arcán – olyan alkalmak voltak, amelyeket soha nem lehet elfeledni”. Otto Luening zeneszerző, Joyce közeli barátja arról számolt be, hogy Gluck Orfeusz és Euridiké operájának híres fuvola szólós tétele, a Boldog lelkek tánca annyira megérintette őt, hogy a valaha írt legnagyszerűbb műnek nevezte, majd Lueningnek hosszasan beszélt a nyelv zenével való kapcsolatáról.
Lueningtől tudjuk, hogy George Borachnak a következőket mondta a Szirének fejezet kapcsán:
„Ez egy fúga, mindenféle zenei utasítással: piano, forte, rallentando, és így tovább. Egy kvintett is található benne, csak úgy, mint kedvenc Wagner-operámban, A nürnbergi mesterdalnokokban. Mióta felfedeztem a zenei forrásokat és ravaszságokat, és alkalmazom is ebben a fejezetben, már nem is érdekel a zene. Én, a zene nagy barátja, már nem hallgatok több muzsikát. Átlátok az összes trükkön és nem tudom élvezni többé.”
Reméljük, nem törvényszerűen jár így mindenki, ha sokat foglalkozik valamivel, de néha a nemtudás valóban nagyobb tudást jelenthet, ahogyan Arnold Schönberg története is példázza ezt, aki nem szerette, ha megkérdezik tőle, hogy hogyan komponál, mivel – ahogyan ő fogalmazott –, nem akar úgy járni, mint a százlábú, amelytől megkérdezik, hogy melyik lábát teszi melyik után, és utána ezen elgondolkodva, soha többé nem fog tudni megmozdulni.
