“A szüleim tudták, mit kell tenniük”

Gyenyisz Macujev

Gyenyisz Macujev április 5-én adott szólókoncertet a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. A művészt közvetlenül a koncert előtt kérdeztük sportról és művészetről, a zongorajáték orosz hagyományairól, Prokofjevről, kislányáról és a szibériai jéghideg fürdők és forró szaunák világáról.

– Igaz, hogy a futball épp olyan nagy szerepet játszott gyermekkorában, mint a zongorajáték, és ha úgy alakul, most akár egy mérkőzés előtt is beszélgethetnénk?

– Nem volt kérdés, hogy zongorázom, hiszen már hatévesen koncerteket adtam szülővárosomban, az Irkutszki Filharmóniában. Ez meglehetősen természetes volt számomra, hiszen a szüleim zenészek, zenetanárok, és már egészen fiatalon is otthonosan éreztem magam a színpadon. Más kérdés, hogy akkoriban Irkutszkban, Moszkvától több, mint ötezer kilométerre, egy művész számára nem volt túl inspiráló a környezet, és a józan ész sem feltétlenül azt diktálta, hogy a művészetre érdemes alapozni egy életet. A másik szenvedélyem a futball volt, amit még ma is nagyon szeretek. Így meg lett volna a választási lehetőségem, de persze gyerekfejjel nem nagyon gondolkodtam el ezen.

Gyenyisz Macujev fotó: Posztós János, BTF 2017

– Végül mi határozta meg a döntését?

– A szüleim meglehetősen nagy áldozatok árán, de elérték, hogy meghívást kapjak Moszkvába, ahol 15 évesen adhattam életem első koncertjét, hatalmas közönség előtt. Itt éreztem meg igazán a színpad varázsát, és azt, hogy talán mégis van értelme a zongorajátéknak és a művészetnek szentelni az életemet.

– A későbbiekben már sokkal egyértelműbben alakult a karrierje?

– Valójában igen, de nem szeretem azt a szót használni, hogy karrier, mert ez esetben valamiféle anyagias célú sikerorientáltságról beszélünk, olyan erőbefektetésről, amiből teljes mértékben hiányzik az örömforrás. Számomra elengedhetetlen, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretek. Szezononként körülbelül negyven koncertet adok a világ különböző pontjain. Ez egy meglehetősen magas szám, de nem vagyok rá különösen büszke, mert minden pillanatát élvezem, legyen szó akár szólókoncertekről vagy a világ legjobb zenekaraival és karmesterivel való közös munkáról. Képtelen vagyok nemet mondani egy felkérésre, Tokió, Rio vagy New York, ha nem ütközöm fizikai akadályokba, elfogadom a meghívást és lejátszom a koncertet.

Gyenyisz Macujev fotó: Posztós János, BTF 2017

– Mik azok a hagyományok, amelyekre zongoristaként támaszkodik? Létezik orosz zongoraiskola?

– Létezik, és azt gondolom, hogy a különböző hangszeres iskolák esetében jól el lehet különíteni a nemzeti specifikumokat. Természetes, hogy ma már ez is változóban van és keverednek a különböző hagyományok, de adott esetbe például a szovjet-orosz zongoraiskolának pontosan körülhatárolhatóak az alapvonásai. Azt kell mondanom, hogy Oroszországban mind a mai napig évente több tíz, de akár száz olyan tehetséget is meg lehet nevezni, akik nem feltétlenül a zsenialitásukkal tűnnek ki, de a korosztályuknak megfelelően mondhatjuk, hogy nagy jövő áll előttük. Itt nem csak a nagyvárosokról beszélek, hanem a legkisebb falvakról is, és nem feltétlenül születnek ezek a fiatalok zenész családokban sem. Ez talán genetika, de nem csak, hiszen Kína és Korea sem áll rosszul, ha a fiatal tehetségeket tekintjük. Fontos azonban látni, hogy adott esetben Kína rengeteg pénzt fektet a zenei nevelésbe, ami valljuk be, vonzó egy orosz hangszeres tanár számára, a tendencia pedig ennek megfelelően az, hogy az orosz szakemberek kezei alá kerülnek a kínai fiatalok is, vagyis az orosz iskola a határokon túl is tovább él. Ez rögtön magyarázatot is ad az utóbbi évek számos kínai és koreai nemzetközi sikereire.

Gyenyisz Macujev fotó: Posztós János, BTF 2017

– Önnek volt példaképe? Richter vagy Gilels?

– Ha már őket említette, gyakorlatilag szabályos rajongói klubok léteznek az személyük körül, ugyanúgy, ahogy mondjuk Ivan Kozlovszkijt, a Bolsoj sztárját ünnepelték. Én nem tudom, vagyis inkább nem szeretném szétválasztani az ő művészetüket. Az életemnek voltak különböző periódusai, hol Richter, hol Gilels játéka lebegett a szemem előtt. Amikor például Rachmaninov harmadik koncertjét tanultam, akkor Gilels volt számomra a sorvezető, ahogy néhány Beethoven-szonátánál is, aztán mondhatnám Grieg zongoraversenyét, ahol talán inkább Richtert követtem, de szerencsére tényleg nem tudom kategorikusan elkülöníteni kettejük játékát. Milyen érdekes, hogy őket említette, hiszen valóban ők voltak azok, akik a nyugaton is ismeretek lettek, sőt! De itt van például Vlagyimir Szofronyickij, aki egy legenda, ha a rachmaninovi örökségről van szó, és akitől én is sokat tanultam. Azt mondjuk, hogy Rachmaninov énekelni tudott a zongorán, és ezt a hagyományt pedig ő vitte tovább. Itt olyan tudásbázisokról beszélünk, amiket hiba lenne elzárni a világ elől, és ha ezek a jelenségek a kínai fiatalokban találnak új erőre, arra mindenképpen büszkének kell lennünk.

Gyenyisz Macujev fotó: Posztós János, BTF 2017

– Emlékszik az első budapesti látogatására?

– A ’90-es évek legvégén, rögtön a Nemzetközi Csajkovszkij Zongoraverseny után érkeztem Budapestre Rico Saccani meghívására. Ő vezette a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát, nem csak karmester, de zongorista is volt, és jól ismerte az orosz repertoárt. Eljátszottam vele az összes Csajkovszkij- és Rachmaninov-zongoraversenyt, aztán a Beethoven-koncerteket is. Érdekes módon a magyar közönséggel azonnal megtaláltam a hangot, ahogy egyébként a magyar művészekkel is. Játszottam együtt Kocsis Zoltánnal, aki imádta az orosz kultúrát, Richterrel való barátsága azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb volt az életében. Nagyon sokat mesélt a közösen töltött időszakról. Fischer Ivánnal is boldogan dolgozom együtt, a közönség pedig valóban különleges hatással van rám. Az első pillanattól érzem, ahogy a színpadra lépek, hogy pozitív energiákat közvetítenek felém.

Gyenyisz Macujev fotó: Posztós János, BTF 2017

– Milyen programmal készült a Budapesti Tavaszi Fesztiválra?

– Ha akár csak egyszeri is visszatérek egy városba, nem tehetem meg, hogy ugyanazt a programot játszom. A mostani koncerten is vannak új darabok. Beethoven op. 110-es Asz-dúr szonátáját nemrég tanultam meg, és ebben az évben kezdtem el színpadon játszani, emiatt nagyon friss még a darab, és nem feltétlenül van minden részlet úgy kidolgozva, ahogy majd a későbbiekben szeretném. Ami Schumann-darabot illeti, legutoljára több mint húsz évvel ezelőtt, a konzervatóriumi években játszottam tanárom, Alekszej Naszedkin irányításával. Valahogy nem találtam meg a kulcsot a darabhoz, úgy éreztem valami gond van vele. Később rá kellett jönnöm, hogy a cím: Szimfonikus etűdök, nem véletlen, és valójában úgy kell játszani a darabot mintha egy szimfónia lenne. A Csajkovszkij-művet ezzel szemben két hét alatt tanultam meg, pedig hasonló elven, versenyműként kell előadni, csak zenekar nélkül. A koncert második fele pedig Rachmaninov és Prokofjev. Utóbbival kapcsolatban eszembe jut mennyire nehezen kerültem kapcsolatba a II. zongoraversennyel. Valerij Gergijev arra kért, hogy adjuk elő, én hosszasan tiltakoztam, majd végül lemezre is vettük Rachmaninov Másodikjával együtt. Bombasztikus felvétel lett.

– Miből tud erőt meríteni a fellépésekhez?

– Jó érzéssel tölt el, ha minden rendben van körülöttem, pontosan le vannak szervezve a koncertek, megtanultam a darabokat, jó hangszereket kapok a különböző koncerttermekben és megfelelő az akusztika. Az erő magából a zenéből jön. De mondanom sem kell, mennyire szeretem az orosz fürdőket és szaunákat. A Bajkál-tó mellett nőttem fel, ez a legmélyebb és legtisztább tó a világon, vize még ma is iható. Minden szeptemberben fesztivált rendezek Irkutszkban, amikor is a világ legnagyobb muzsikusai érkeznek ide, nem csak Oroszországból. Egy-egy szabad délelőttön rendszeresen el szoktam hívni Zubin Mehtát, Valerij Gergijevet és Jurij Basmetet egy autentikus szibériai fürdőre. Ennek elengedhetetlen része, hogy nyírfaágakból és levelekből készült virgácsokkal kényeztessük egymást, majd pedig megmártózzunk a mindössze 8 Celsius-fokos Bajkál-tóban. Évente kétszer szoktam ezt megtenni, fantasztikus felfrissülés, utána tényleg úgy érzem, hogy mindenre képes vagyok.

– Van valaki vagy valami az életében, aki igazán ihletet tud adni?

– Elsősorban a feleségem, aki a moszkvai Bolsoj balerinája, és aki öt hónapja ajándékozott meg a lányommal, Anna Gyenyiszovna Macujevával. Nagyon boldog vagyok és talán éppen időben született, hiszen megváltoztatta az életemet, mert felismertem, hogy egy kicsit lassítanom kell a tempón. Nagyon fontosak a szüleim is, akik csodálatos emberek, hiszen pontosan tudták, hogyan kell bánni egy tehetséges fiatallal, hogy ne vesztegethesse el a tehetségét. Erejükön felül teljesítettek, hogy érvényesülni tudjak, egyébként most is itt vannak velem, nagyon szeretik Budapestet. Az igazi ihlet pedig természetesen a színpad és a közönség. A mostani koncerten elhelyeztünk székeket a színpadon is. Ennek két oka van. Egyrészt fantasztikus élmény számomra, hiszen így minden oldalról körülvesznek a hallgatók, ami rendkívüli erőt ad, másrészt még Oroszországban kezdtem el így koncertezni. Minden esetben, amikor már elfogytak a jegyek, megkérem a szervezőket, hogy tegyünk még székeket a színpadra, elsősorban azért, hogy a diákok eljuthassanak a koncertre. Ez nagyon fontos a számomra. És figyelje csak meg, Gilels is pontosan így csinálta!