New Orleans utcáin

Egy, akár temetésre is bérelhető New Orleans-i zenekar (forrás: allday.com)

A masírozó zenekarok a francia katonazenekarok mintájára alakultak, ezt a stílust a Mississippi deltájában létrehozott városukban honosították meg a francia bevándorlók. Nem véletlen, hogy a város és a körülötte szervezett későbbi állam neve is a francia „őshazára” utal (New Orleans, Louisiana).

A jazz évszázada

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Az afroamerikai zene kezdetben főleg énekes muzsika volt. Az énekeket tapssal, lábdobogással, különböző ritmusokkal kísérték a fekete rabszolgák, akik hangszerekhez csak a polgárháború befejezése után, felszabadításukat követően juthattak. Természetesen hosszú idő telt el, amíg a feketék megismerték és elsajátították az európai hangszerek használatát. Ebben a folyamatban nagy szerepük volt azoknak a zenekaroknak, amelyek az utcán masírozva szórakoztatták a városok lakosságát, és amelyek fehér tagjai közé folyamatosan kerültek be fekete zenészek.

New Orleans a 19. század végén és a 20. század elején Amerika legszórakoztatóbb városa volt.

Nem csoda, hogy a városban szinte gomba módra szaporodtak a különböző fúvószenekarok. Kis túlzással kijelenthető, hogy minden klubnak, intézménynek, szervezetnek és társaságnak saját rezesbandája volt, amelyek nemcsak az ünnepnapokon, hanem a hétvégéken, sőt olykor egyéb jeles napokon (esküvőkön, temetéseken) is vonultak az utcákon, és fújták, fújták a maguk zenéjét. A zenék eleinte a francia katonazenekarok által is játszott, európai zenei alapokra helyezett indulók voltak, később keveredtek a többi bevándorló nép muzsikájával, polkákkal, német indulókkal, ír és skót népdalok feldolgozásával, sőt bizonyos ismertté vált néger spirituálék dallamaival is. Ez a szórakoztató zene hamarosan túllépett New Orleans határain, és divatos lett az Egyesült Államok délkeleti, sőt nyugati városaiban is.

A hatvanas évek végéig nálunk is működtek egyesületekhez, szakmához tartozó fúvószenekarok, mint például a bányászzenekarok, tűzoltózenekarok, katonazenekarok, és még az is szokásban volt, hogy egy-egy neves halott temetésén ezek a zenekarok játszottak.

Ma ilyen egy tradicionális – és bérelhető – zenekar:

Ugyanez a szokás New Orleansban és néhány más déli városban is divatban volt (és még van olykor ma is), azaz a masírozó rezesbandák elkísérték a halottas menetet a temetőbe, ahol lassú és szomorú hangvételű zenével búcsúztatták a halottat. Az ilyen alkalmakkor játszott darabok az idők során átalakultak, és közülük több pattogó ritmusú, vidámabb indulóvá vált, melyeket szívesen fogadott a hallgatóság, amely a városok járdáin állva – vagy táncolva – mulatott. A legismertebbek közül ilyen darab volt például a Didn’t He Ramble vagy a When the Saints Go Marching In.

Az említett zenei átalakulás következtében igen sok, eredetileg lassú és szomorú dallamból lett vidám hangulatú előadás, amelyet tapsolással, ritmikus lábdobbantással, dobolással lehetett még szórakoztatóbbá tenni. Az utcán masírozó rezesbandák fokozatosan „bevonultak” a tánctermekbe, nagyterű szórakozóhelyekre, ahol zenéjükre táncolni is lehetett. Íme, így alakultak ki a tánczenekarok elődei, és mivel ezek a zenék voltak a legdivatosabbak akkoriban, ezek lettek a korai jazz repertoárjának legfontosabb darabjai.

Ezekben a zenekarokban kiváló muzsikusok nőttek fel, akik közben vagy később a jazzmuzsika legjobb képviselőivé váltak. A rezesbandákban felnőtt, legendás jazzmuzsikussá vált zenész típusára az egyik legjobb példa Buddy Bolden, aki remekül kombinálta a rezesbandák zenéjét a ragtime-mal, a francia négyessel és a blueszal, és lett az egyik első kiemelkedő jelentőségű jazz-zenész.