A Rádió Zenei Együtteseinek élén március 15. óta Kovács Géza áll, aki az elmúlt 22 évben a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar igazgatója volt. Kovács Géza a változást megelőző eseményekről, a döntéséről, valamint a terveiről nyilatkozott.
– Ön hosszú időn keresztül dolgozott a Nemzeti Filharmonikusokkal, most mégis – látszólag nagyon hirtelen – arra az elhatározásra jutott, hogy egy másik együttessel folytatja a munkát. Milyen előzményei vannak ennek a döntésnek?
A Zenekar folyóirat további cikkeihez kattintson ide.
– Igazából a mostani gondok öt évvel ezelőtt kezdődtek, amikor Kocsis Zoltán aortaműtéten esett át. Először akkor kellett felelősen gondolkodnom arról, hogy mi lesz akkor, ha őt elveszítjük. Ezt a gondolatot mindig igyekeztem elhessegetni magamtól, de megkerülhetetlen volt, hiszen az orvosi statisztikák igen rosszak az ilyen esetekkel kapcsolatban. Tépelődéseimben arra a nem meglepő következtetésre jutottam, hogy
Zoli pótolhatatlan.
A hallatlanul nagy tudású orvosi gárdának és a jó órában végrehajtott műtétnek köszönhetően végül túlélte a beavatkozást. A 12 órás műtét után félve mutatta az ajtófélfán, hogy persze, jól van, de zongorázni nem tud. Az egyik keze részben megbénult. A szervezete csodálatosan gyógyult, amiben segítette a hihetetlen akaratereje is: egy év múlva, mikor mentem dolgozni, a szomszédos irodából zongoraszó hallatszott.
Kocsis Rachmaninovot gyakorolt.
Ugyanakkor ettől kezdve mégis elő-előbújt a kérdés: mi lesz, ha Zoli már nem lesz? Igyekeztem továbbra sem gondolni erre, amíg meg nem jelent parókában és láthatóan meggyötörten tavaly januárban – rákos volt, de ezt eltitkolta a környezete elől. A kemoterápia nyomait takargatta. Még mindig bíztam abban, hogy erős, szívós, és meg fog gyógyulni. Nem is tudtam az utódlásra gondolni, nem is akartam, elvégre 20 évet töltöttünk együtt. Ahogy egy családtag hiányát is nehéz elgondolni – igazából árulásnak éreztem volna, ha még életében elkezdek azon gondolkodni, hogy mi lesz nélküle.
Ráadásul munkaterápiával gyógyította magát, sokat dolgozott: halála előtt három héttel még vezényelt.
Mikor az utolsó koncerten látszott, hogy nagy bajok vannak, leültünk beszélgetni. Átnéztük az évadot, megbeszéltük, melyik koncertet adná át másnak, melyiket tartaná meg; no akkor már éreztem a végzet leheletét.
– Ő nyilván mindenkinél jobban tudta, hogy mennyire súlyos a betegsége. Ebben a helyzetben nem tett utalást arra, hogy kit tudna elképzelni a zenekar mellett?
– Nem. Ez számomra azért különös, mert ő egy nagyon akkurátus ember volt, rendet tartott maga körül. Messzire tervezett. Lehet, hogy ez önvédelem volt a részéről. Nem akart arra gondolni, hogy innen nincs visszaút, felépülés. Persze van, aki meg tudja tenni, és időben végrendelkezik. Ezt a gesztust Zoli a mi tudomásunk szerint nem tette meg. Azt azért tudtuk, kiket szeret – például
Kovács Jánost nagyon becsülte, egy-két fiatalabb karmestert is támogatott,
de arról nekünk soha egyetlen szót sem szólt, hogy kinek adná át a zenekart, az énekkart, a Bartók Új Sorozatot. A halálhírét szinte misztikus körülmények között kaptuk: épp Sanghajban koncertezett a zenekar, a Csodálatos mandarint játszották Kovács János vezényletével, amit Kocsis tanított be. Mikor Sanghajban a színpadon meghalt a mandarin, azokban a percekben halt meg Budapesten Kocsis Zoltán. Mindannyiunkat letaglózott a hír; nekem lelkileg segítségemre volt, hogy rengeteg gyakorlati dolog szakadt a nyakamba azonnal – természetes volt, hogy
a család és a világ közötti közvetítő szerepét én töltöm be.
Rögtön praktikus kérdések merültek fel, ezért még mindig nem tudtam arra gondolni, hogy vajon kivel folytassuk. Egyáltalán: ki jöhet számításba Kocsis Zoltán után? Még most is furcsa kimondani, mert bizonyos értelemben – senki. Megismételhetetlen nagyság volt a zenei világban. A temetéséig megint csak elhessegettem a jövőre vonatkozó gondolatokat, bár akkor már kellett beszélnünk a zenekar, énekkar művészeivel és politikusokkal is, akik valamilyen módon az utódlás kérdésében szerepet játszottak, játszanak. Mivel nonprofit kft. formájában működnek a Filharmonikusok, jogszabály szerint az igazgató kizárólagos hatásköre bárkit kinevezni vagy felmenteni, ő gyakorolja a munkáltatói jogokat. Ám természetesen megbeszélést kezdeményeztem a tulajdonosi jogokat gyakorló minisztériummal is.
A megbeszéléseink kapcsán magától értetődőnek tűnt, hogy egyedül Eötvös Péter jöhet számításba.
Ezt a választást nem kell különösebben megindokolni, hiszen ő a szakmában öt kontinensen ismert és ünnepelt személyiség zeneszerzői és karmesteri vonatkozásban is. Ráadásul együttműködéseink során nagyon jó személyes tapasztalatokra tettünk szert vele kapcsolatban. Az első hetekben a kormányzat is egyetértett ezzel. Valamikor december táján vettem hírét annak, hogy vannak más elképzelések is, de azt sem a zenekar, sem az énekkar, sem a zenészvilág általam ismert potenciális képviselői nem gondolták, hogy Eötvös Péternek alternatívája legyen, ezért nem is hagytunk fel a tervezéssel. Számomra fontos emlék, hogy Eötvös Péter örömmel vállalta volna ezt a feladatot. Természetesen elsőre nem mondott igent, hiszen ő is egy akkurátus ember, és sok-sok évre tele volt a naptára felkérésekkel, de amikor végül igent mondott egy hosszú beszélgetés végén, akkor
elkezdte kihúzgálni a világ legjobb zenekarait, leghíresebb operaházait a naptárából, és beírta a Nemzeti Filharmonikusokat. Álomszerű volt ez a tervezés.
– A tárgyalásokhoz szükség volt a fenntartó engedélyére?
– Jog szerint nem, de én természetesen előzetesen egyeztettem a felső vezetéssel. Olyannyira jóváhagyott terv volt ez, hogy egy magas rangú kormánytag azt kérte tőlem, hogy másnap az Eötvössel való tárgyalás után mindenképpen hívjam fel. Fontosnak tartom az előzetes egyeztetéseket, ezért sosem élek azzal a lehetőségemmel, hogy egyik napról a másikra kinevezhetek valakit, aminek aztán kínos következményei lehetnek. Tudomásul kellett vennem, hogy a zenekar nem az én tulajdonom, engem a Magyar Állam képviselője bízott meg azzal tavaly szeptemberben öt további évre, hogy a Nemzeti Filharmonikusokat vezessem, nyilvánvaló, hogy a tulajdonos mindenkori kívánsága szerint. Vannak nagyon szigorú dokumentumok, az Alapító Okirat, a Szervezeti és Működési Szabályzat, alapítói határozatok, amelyek elég egyértelmű irányt mutatnak a mindenkori igazgatónak, főigazgatónak, másrészt a következő pár lépést is látni kell.
A felelősség több mint kétszáz emberre terjed ki. Ne felejtsük el, hogy egy olyan szellemi örökségről beszélünk, amit Fricsay Ferenc, Ferencsik János, Kobajashi Kenicsiro és Kocsis Zoltán neve fémjelez! A kórus Pászti Miklós, Antal Mátyás és tavaly óta Somos Csaba révén hasonlóan magas színvonalat képvisel. Csaba kinevezése óta olyan lelkes és eredményes alkotómunka indult el, ami szerintem a világszínvonal felé vezet. A felelősség mindezekre vonatkozott, amikor végiggondoltam, hogyan lépjünk tovább. Mikor más elképzelésekről is értesültünk, akkor sem adtuk fel. A többes szám alatt olyan személyiségek értendők, akik vagy intézményvezetőként állnak kapcsolatban a Filharmonikusokkal, vagy a magyar szellemi életben játszanak jelentős szerepet, a politikai elit támogatását is élvezve.
Ám mégis más döntés született, aminek a részleteit nem ismerem.
Én csak azt tudom erről, amit Balog Zoltán miniszter úr és Hoppál Péter államtitkár úr a személyes találkozásunk, illetve a Filharmonikusoknál tett látogatásuk alkalmával elmondtak, vagyis: végleges döntés született arról, hogy Hamar Zsolt lesz a zeneigazgató. Hoppál Péter elmondta, hogy eleinte a kormányzat is Eötvös Péter személyében gondolkodott, de amilyen fényes volt az elmúlt húsz esztendő Kocsissal a soha nem látott mértékű kormányzati támogatás révén, újabb húsz ilyen esztendőt szeretnének az új karmesterrel. Eötvös Péter az életkora, illetve a BMC felé tett – a kortárs operára vonatkozó – ígéretei miatt nem tudna ennek az elvárásnak megfelelni. Ahogy államtitkár úr elmondta, felelős tényezőkkel konzultálva négy jelöltből Hamar Zsoltra esett a választásuk. Jelentős személyiségek támogatták ebben, aláírásgyűjtés is indult a kinevezésének támogatására. Ebben a helyzetben nem tehettem mást: tudomásul vettem a döntést. Amikor közölték velem, hogy a döntés végleges, akkor vált világossá számomra, hogy
nincs más választásom, mint kérni a felmentésemet.
– Van-e esetleg valamilyen személyes indoka is, ami miatt elképzelhetetlennek tartotta a munkát Hamar Zsolttal?
– Sosem volt közöttünk feszültség, sőt: valaha én ajánlottam őt Kocsis Zoltán figyelmébe, amikor Kocsis a zenekarunkhoz kerülve jelezte, neki még számtalan hazai és külföldi meghívása van, ezért kellene valaki, aki a napi munkát elvégzi. Zsoltra zeneakadémista korában figyeltem fel; láttam, hogy tehetséges. Akkoriban még Petrovics Emil is támogatta. Örültem, amikor a karmesterversenyen jó helyezést ért el. Azzal, hogy a zenekarhoz került, lendületet adtunk a pályájának.
Hamar Zsolttal ide kattintva olvashatnak interjút!
– Milyen kapcsolata volt Hamar Zsoltnak a zenekarral akkoriban?
– Igazából nem tudom. Különös helyzet volt, mert Kocsis olyan vezető volt, aki a személyiségével kitöltött minden teret. Még olyan kérdésekben is nyilatkozott, amik nem elsősorban zenei döntést igényeltek. Az is furcsa volt, hogy sok évfolyamtársa ült a zenekarban, ugyanakkor mérhetetlen maximalizmusa, amivel magára és minden muzsikusra tekintett, gyorsan világossá tette, hogy engesztelhetetlen.
Sokszor nagyon nyersen beszélt a zenekarral.
A tekintélye megfellebbezhetetlen volt. Bizonyos értelemben rátelepedett a zenekarra, egyidejűleg fel is emelte. Ebben a légkörben kellett helyet találni akkor Hamar Zsoltnak. Neki emiatt nehéz dolga is volt, mert lehet, hogy kifinomultabban dirigált, mégis Zoli személyisége dominált, aki sokszor olyan kontextusba helyezte a zeneműveket, hogy utólag azt mondom:
kár, hogy nem vettük videóra, tanítani lehetne belőle a Zeneakadémián.
Zsolt később kinőtte magát: Pécsett nagy munkába kezdtek, és már látszott, hogy nem tud nálunk maradni. Onnantól a Filharmonikusokat csak alkalmanként vezényelte.
– Mi volt a legfőbb oka annak, hogy meg sem próbált együtt dolgozni Hamar Zsolttal?
– Nehezen tudom elképzelni, hogy azt a munkát folytatjuk együtt, amit Zolival kezdtünk el. Nekem sokszor keserves volt a MÁV Szimfonikus Zenekar, később az akkori Állami Hangversenyzenekar megreformálása. Mindkét helyen rettenetes állapotokat találtam szervezeti és financiális szempontból, és ha van valami becsületem a szakmában, az talán onnan is eredeztethető, hogy ahonnan eljöttem, ott mindig rendet hagytam magam után. Úgy gondolom, hogy újabb húsz évre én már nem tudok berendezkedni. Zsolttal régóta nem dolgoztunk, nem tudom, milyen együttműködés lehetne közöttünk, Eötvös Péterrel viszont tudom, hogy harmonikusan és egyetértésben dolgozhattunk volna. Valószínűleg Hamar Zsoltnak sem lett volna könnyű egy olyan főigazgatóval dolgoznia, aki egyértelműen egy másik jelöltet támogatott.
– Kocsis Zoltán halála után az állandóságot a Nemzeti Filharmonikusok számára az Ön személye jelentette. A biztonságos háttér elvesztésének az is része, hogy Ön ezt a munkát nem folytatja. Nem érzi úgy, hogy ezáltal a zenekar nehezebb helyzetbe került?
– Ez egy rettenetes dilemma volt számomra. Csak azt láttam: nem maradhatok a Filharmonikusoknál. Ugyanakkor több mint kétszáz ember kétségbeesetten nézett rám, és meg is fogalmazták:
nem elég, hogy Kocsis Zoltánt elveszítettük, most még te is cserben hagysz bennünket?
Nem tudjuk, kit küldenek ide, tönkretesznek bennünket… Álmatlan éjszakáim voltak emiatt. Mi megszenvedtük ezt a kapcsolatot, hiszen a kilencvenes évek vége felé elég nagy háborúság volt köztem és a zenekar között. Sok kellemetlenséget okoztam, amíg megteremtettem a jól szervezett, fegyelmezett rendszer alapjait. Sőt: véghez is vittem, amit elterveztem. Aztán kiderült, hogy érdekeket sértettem – nem lehet felelőtlenül haknizni, elhurcolni a kottákat. Ezek keserves pillanatok voltak, de 2000 körül – amikor elég nagy égzengés volt a zenekar háza táján – világossá vált a muzsikusok számára, hogy jót akarok nekik, és nem okoz örömet, ha valakit kellemetlen helyzetbe hozok. Az biztos: rendnek kell lenni, mert anélkül egy ekkora szervezet nem működik, de ha elsődleges feladatomat, a Filharmonikusok működtetését ellátom, azon túl igyekszem segítőkész, megértő vezető lenni. Ilyen jellegű probléma a kórussal nem volt, az első perctől megtaláltuk a közös hangot. Ennek eredménye a ma is jellemző légkör, ami biztosan fog hiányozni. Amikor a miniszter úrral beszélgettünk, elmondtam, hogy nem megsértődtem, hanem olyan etikai és szakmai helyzetbe kerültem, amiben nem folytathatom. Ezzel a semmibe ugrottam.
– Mennyire volt kellemetlen, amikor Eötvös Péternek el kellett mondania, hogy nem őt választották?
– Kimondhatatlanul. Jellemző rá, hogy még ebben a helyzetben is inkább engem féltett, ezért már előzőleg, mikor nem érkeztek a várt hírek, a visszalépés gondolatát fontolgatta. Nem csinált botrányt és nem írt nyílt leveleket. Hátralépett, és inkább újra a zeneszerzés, a koncertmeghívásai felé fordult. Én viszont el sem tudtam elképzelni, mi lesz velem, csak azt tudtam, hogy nem folytathatom. Amikor Balog Zoltán miniszter úr számára világossá vált, hogy milyen helyzetbe kerültem,
nem fogadta el, hogy a semmibe lépjek.
Akkor jutott eszembe a Filharmonikusokkal kapcsolatos egyetlen megnyugtató megoldás: ha az az ember venné át tőlem a stafétabotot, akit én már évekkel ezelőtt kiszemeltem, mint lehetséges utódomat. Ez pedig Herboly Domonkos. A terv szerint a jelenlegi gazdasági igazgató visszavonulását követően abban a funkcióban lett volna mellettem pár évig, hogy utána a szervezet ismeretében a helyemre léphessen. A szerepcsere gondolata nagyon megtetszett a miniszternek, támogatta az ötletet. Megkönnyebbülten jöttem el tőle, mert tudom, hogy Domonkosnál jó kezekben lesznek a Filharmonikusok, és így én sem kerülök az utcára. Igaz, 22 év után ott kell kezdenem, ahol valaha az Állami Hangversenyzenekarnál:
egy gyengén működő rendszert kell majd átalakítanom.
– Amennyiben a Rádiónál ebben a munkakörben dolgozik, ugyanolyan problémái lesznek, mint amiről az iméntmondta, hogy nem szívesen futna neki újból. Ilyen megközelítésben a Rádiót mint szakmai kihívást látja?
– Addig nem gondolkodtam erről, míg konkrétan fel nem merült ennek lehetősége. Mint a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének elnöke,
szomorúan láttam, mi történik a zenei együttesekkel.
Még a szövetségből is kiléptette őket a Rádió akkori elnöke, mert a Zenekar című újságban tárgyilagosan jelentek meg olyan tények, amik nem vetettek jó fényt a vezetésre – akkor sem a művészekkel: a körülményekkel volt gond. Az együttesekben nagyszerű kollégáink vannak, és minden olyan változást, ami őket hátrányosan érintette, szomorúan vettünk tudomásul, de tenni túl sokat nem tudtunk. Mikor kijöttem a minisztertől, akkor gondoltam bele, hogy nekem ez így nagyon jó lesz, de vajon Domonkos mit fog szólni az egészhez? Két hónapja nevezték ki, pont annak a folyamatnak az eredményeként, amit még Vásáry Tamás, Kocsis Zoltán, Kovács János indítottak el azzal a levéllel, amiben kérték a kormányt, hogy állítsák meg a romlást és segítsenek a Rádió zenei együtteseit megmenteni.
Herboly Domonkossal ide kattintva olvashatnak beszélgetést!
A kormány létrehozott egy munkabizottságot, tárgyalások folytak, kilátásba helyeztek további támogatásokat, tehát valami jó elindult, és ennek egyik első eredménye volt, hogy Herboly Domonkost nevezték ki igazgatónak. Amikor őt meghívtam aznap délután egy beszélgetésre, nem akart hinni a fülének. Ráadásul azt mondta:
ez nem fair, mert én egy csodálatosan működő szervezetet kínálok neki,
ő pedig egy sok szempontból javítandót tud adni cserébe, amivel rengeteg munka lenne. Másnap hívott a miniszter: az egyeztetések után mindenki jóváhagyta a döntést. Csak ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy mire is mondtam igent. Az sok könnyebbséget jelent, hogy egy példás, egymást mindenben segítő helycserés vezetőváltás zajlik kettőnk között; Domonkos minden rendelkezésére álló anyagot átadott nekem, és én is ezt tettem a Filharmonikusok dokumentumaival. Órákat beszélgettünk, és napi kapcsolatban vagyunk, információkat cserélünk.
– Ez feltétlenül az együttesek érdekeit szolgálja, de vajon hogyan érintette a hirtelen jött döntés a Rádiózenekart és a Rádiókórust?
– Ettől vagyok én nagy bajban! Amikor bemutatkoztam új minőségemben a zenekarnál, az énekkaroknál, olyan szeretettel és várakozással fogadtak, ami hatalmas energiát ad, de egyben számomra óriási felelősség is. Tudom, mit vállaltam, de mondtam is nekik, hogy nincs csodapálcám, a türelmüket kell kérnem, mert idő kell az átálláshoz, a feladatok alapos felméréséhez, a jó megoldások felkutatásához. Annyit már most látok, hogy nem lesz olyan hosszú folyamat a rendezés, mint annak idején az Állami Hangversenyzenekarnál, az Állami Énekkarnál volt, mert a háttér ugyan bizonyos átalakításokra vár, de
a szakmai színvonal a nehézségek ellenére töretlenül kitűnő.
Nagyobb gond az épületek állapota, a finanszírozás kérdése, az önálló működés mikéntje, a marketing és nemzetközi kapcsolatok problémája. Domonkos rengeteg dolgot elő tudott készíteni, de még így is hatalmas munka vár rám és minden új munkatársamra.
– Herboly Domonkos a beszélgetésünkben elmondta, hogy a működés önállósítása egy olyan vonal, aminek mentén nagyon sok gondtól meg lehetne szabadulni. Ön szerint rendelkezésre fog állni a szükséges anyagi háttér, illetve megkapják majd ezt az önállóságot?
– A helyzet ígéretes. A pénzügyeket, a marketinget és a HR területét az MTVA kezeli, amúgy a Rádió Együttesei is ugyanolyan nonprofit kft. formájában működnek, mint a Nemzeti Filharmonikusok. Amiben talán nincs vita: jó lenne minél hamarabb megvalósítani a teljes önállóságot egy olyan nagyon erős szerződéssel, amelyben világosan megfogalmazódik, milyen szolgáltatásokat nyújtanak az együttesek az MTVA-nak. A mostani állapotban az
együttesek kommunikációja az MTVA túlterhelt marketingjére hárul,
ráadásul az együttesek kényszeresen az MTVA-ban léteznek, ami kivonja őket a nyilvánosság bizonyos felületeiből. Önálló marketing esetén sok naprakész információt lehetne közvetíteni egy szélesebb kommunikációs térben. Ahhoz képest, milyen privilegizált helyzetben vannak, kevés csatornán mutathatják meg magukat. A Bartók adóval való természetes szövetséget, a TV csatornák közelségét jobban ki kell aknázni. Fontos lenne újra szabályozni a Z-felvételek készítését is. Azt a válságot, ami végigsöpört a világon az ezredforduló táján, a világ legtöbb rádiózenekara, -énekkara megsínylette valamennyire, de azóta már mind talpra álltak. Mi több: virágoznak, csodálatosan működnek. Én is szeretném, ha méltó körülmények között
újra felvirágoznának a Magyar Rádió nagyszerű zenei együttesei. Most jó szelek fújnak, fel lehet építeni egy új rendszert.
– Azt a háromoldalú szerződést, amit Herboly Domonkos készített elő, már sikerült aláírniuk?
– Azért nem, mert az elmúlt hónapok változásai miatt módosítani kell még rajta, de ez folyamatosan történik. A dokumentum akkor válhat a jó változások kiindulópontjává, ha ezeket a javításokat végrehajtottuk, de remélhetőleg napokon belül rákerülnek az aláírások és akkor a kormány által biztosított külön összeggel együtt már elfogadható költségvetéssel folytathatjuk ezt az évet. Így jut pénz az együttesek művészeinek, tudunk hangszereket vásárolni és folytathatom a professzionális menedzsment kiépítését.
A Magyar Rádió Zenei Együttesek a napokban részesültek 300 millió forintos minisztériumi támogatásan. Részletek itt.
Jelenleg például nincs a nemzetközi ügyeknek gazdája. Remélem, egy év múlva már a hazai és nemzetközi szellemi közegben ismét régi fényében tündöklő együttesekről beszélhetünk majd.
– Ön több olyan nemzetközi szervezet tagja, ami az előadó-művészettel foglalkozik. Az új feladatok mellett milyen tervei vannak a szervezetekben való működését illetően?
– Ezt a számomra oly kedves önkéntes munkát aktív módon szeretném folytatni. Nekem személy szerint veszteség lett volna ezekből a szervezetekből kikerülni, de azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy Magyarország megítélésének sem tett volna jót, ha én mindezekből most egy csapásra kiestem volna. Az Európai Előadó-művészeti Munkáltatók Ligája, a PEARLE tagja is a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége révén lehettem még 1996-ban. 2000-ben választottak be a végrehajtó bizottságba, harmadik éve alelnök vagyok, a közelgő elnökválasztáson a jelek szerint még elnökjelölt is lehetek. A PEARLE-höz kapcsolódik egy másik munka is, amit a MusiQuE nevű szervezet végez. Ennek lényege, hogy a felsőfokú oktatási intézmények kapnak egy minősítést, ami által átjárhatóvá válik a rendszer. Persze a Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett diplomát minden európai zenekarnál elfogadják, de a tanítás esetében ez már nem annyira egyértelmű. A kiküldött szakértők elkészítik egy intézmény működésének a komplett leírását. A minősített intézmények az egymás által kiadott diplomákat, a habilitációt kölcsönösen elfogadják. Az intézmények nagy része szólistákat képez, de a végzett zenészek jelentős százaléka végül zenekarban helyezkedik el, vagy elmegy tanítani.
Egy szólistának nevelt muzsikus, akinek nincs zenekari gyakorlata, elég kellemetlen helyzetbe kerül, amikor másnaptól tizenkét emberrel azonos szólamot kell játszania. Ilyen és hasonló szempontokat kell érvényesítenem, amikor ajánlásokat teszünk a minősítések során. Ha most faképnél hagytam volna a szakmát, az összes nemzetközi szervezetből is ki kellett volna vonulnom, ami nagyon szomorú lett volna. Így ez a fordulat mégis szerencsésnek mondható. Ami most számomra nagyon fontos, elégtétel a több hónapi gyötrődés után: ígéretes a helyzet. Nekem hihetetlen energiákat ad az a várakozás és szeretet, amivel fogadtak, jó érezni az MTVA vezetői és az EMMI, maga a miniszter támogatását.