Vannak könyvek, amelyekről azok is azt hiszik, hogy ismerik, akik sose olvasták őket. Olyan sokszor hallják emlegetni a főhősöket, az efféle történeteknek olyan sok epizódja forog közszájon, hogy egy idő után már az ember maga se tudja, hogy valóban olvasta–e a könyvet, amiről beszél. Hát még, ha az adott műnek mindenféle ifjúsági feldolgozásai, film– és színpadi változatai is akadnak.
Ilyen könyv például Kiplingtől A dzsungel könyve, Daniel Defoe–tól a Robinson Crusoe, de talán mindenekelőtt Cervantes nagy regénye, a Don Quijote.
Ez persze egyáltalán nem baj, sőt. Azt mutatja, hogy ezek az írók annyira erőteljes alakokat és helyzeteket teremtettek, hogy azokat így vagy úgy még az őket nem ismerők is ismerik. A könyvek szereplői virtuális lények, de még ha nem olvastuk is ezeket a könyveket, többet tudunk róluk, mint sok valóságos emberről.
Mindazonáltal az a helyzet, hogy ha végül elolvassuk ezeket a könyveket, komoly meglepetésekben lehet részünk.
Én már vagy negyven éves lehettem, amikor végre elolvastam a teljes, két kötetes, nagyjából ezer oldalas Don Quijotét. (Goethe ráér.)
Legnagyobb meglepetésem az volt, hogy Cervantes szinte végig kettős játékot játszik a könyvben. Nézzük a történet lényegét. Van egy szegény falusi nemes, aki addig olvassa az ostoba lovagregényeket, amíg össze nem téveszti a fikciót a valósággal és fel nem csap maga is kóbor lovagnak.
A világirodalom első modern regénye arról szól, hogy regényt olvasni ártalmas.
Az ezer oldal nagy része azokat a híres kalandokat meséli el, amelyeket mindenki ismer és amelyek mind azt mutatják be, hogy amikor a fikció ütközik a valósággal, általában a fikció veszít. Szélmalomharc, Dulcinea, Sancho Panza királysága, tudjuk vagy legalábbis hallottunk már róluk.
Mi az, amit nem tudunk, ha nem olvassuk el magát az eredeti művet?
Például azt, hogy a regény fiktív alakok (régi híres lovagregények szereplőinek) verseivel kezdődik, akik Don Quijotét élő hősként, a róla szóló regényt pedig közismert műként dicsérik (Cervantesnek ezeket a verseket természetesen a regény első megjelenése előtt kellett megírnia).
Vagy azt, hogy az ezer oldalas regény a 82. oldalon egyszer csak véget ér. Cervantes közli, hogy semmi egyéb anyagot nem talált Don Quijote történetéről (már túl vagyunk a szélmalomharc történetén), és ezért kénytelen befejezni művét. Maga ez a gesztus ravaszul azt sugallja, hogy az író valamiféle dokumentumokból dolgozik – tehát a regény, amely fikció és valóság ellentététről szól, maga nem fikció, hanem egy valóságos történet elbeszélése.
Azután egy–két oldallal később elmeséli, hogy Toledóban a vásártéren véletlenül megvett egy arab nyelvű kéziratot, amelyet egy Cide Hamete Benengeli nevű mozarab szerző írt, és amely Don Quijote történetét tartalmazza. Innentől kezdve, legalábbis Cervantes állítása szerint, már nem is Cervantes könyvét olvassuk, hanem a fent nevezett szerző művének Cervantes által készített fordítását Cervantes megjegyzéseivel fűszerezve: többször írja, hogy Benengeli pontatlan és rosszul tudja ezt vagy azt.
A regény egyik megrázó jelenetében a címszereplő valóságnak hiszi a színházi előadást (ebből a jelenetből lett a Pedro mester bábszínháza, Manuel de Falla nagyszerű, egyfelvonásos operája), egy másikban pedig valóságos alakoknak hiszi a szekéren utazó, allegórikus jelmezekbe öltözött színészeket, akik mintha Calderón néhány évtizeddel később született auto sacramental-jának jelmezeiben utaznának (a Király, a Szépség és a többiek.)
Manuel de Falla: El retablo de maese Pedro – Pedro mester bábszínháza, részlet
Az első kötet végén, amikor Don Quijotét éppen a gazdasszonya és az unokahúga ápolják otthon, Cervantes ismét közli velünk, hogy nem talált több anyagot hőséről és lényegében el is búcsúztatja (a fikciót ismét valóságnak álcázva azt írja, nem tudja, hogyan halt meg).
1605-ben megjelent az első kötet és hatalmas siker lett. Sokezer példányban kelt el, hamarosan több nyelvre lefordították és sikerének legellentmondásosabb hatásaként néhány év múlva megjelent egy folytatás, amelyet azonban nem Cervantes írt, hanem egy bizonyos Avellaneda nevű szerző, és amelynek semmi köze Cervantes elképzeléseihez.
Cervantes elegáns bosszút állt. Megírta a második kötetet (ez tíz évvel az első után, nem sokkal Cervantes halála előtt jelent meg) és ebbe a kötetbe beleszőtte a hamisítást. Rögtön a második kötet bevezetőjében elmondja, hogy az a bizonyos Don Quijote nem az igazi Don Quijote, de nem éri be ennyivel. Egy pazar jelenetben Don Quijote egy fogadóban a falon át akaratlanul kihallgat egy beszélgetést, amely őróla magáról szól. Csakhogy az Avellaneda–féle történet alapján – azt állítják róla, hogy a lovag elfelejtette Dulcineát. Az egyik beszélgetőtárs leszólja a hamisítványt, mondván, mennyivel jobb az első kötet. Don Quijote pedig átkiabál a szomszéd szobából és kikéri magának, mondván, ő bizony soha nem feledte Dulcineát. Aztán a beszélgetőtársak átjönnek Don Quijote szobájába, aki beleolvas a hamisítványba, és elsorolja, mi minden nem igaz, amit a hamisítvány szerzője róla és Sanchóról ír. És amikor meglátja, hogy Avellaneda szerint neki most Zaragozába kéne mennie, azt mondja, hogy akkor ő most juszt se megy oda, hogy így hazudtolja meg a hamisítót az egész világ előtt.
- A regény magyar kiadásokban.
- A Don Quijote első magyar fordítója: Győry Vilmos
- Csuday Csaba tanulmánya a magyar nyelvű Don Quijotéról.
A fikció mint valóság persze már korábban is megjelenik a könyvben: a lovag találkozik egy hercegi párral, akik olvasták a történetét és akik meghívják magukhoz. Itt aztán találkozik Merlinnel, a varázslóval, akiről viszont (számunkra) kiderül, hogy nem más, mint a hercegi pár által felfogadott színész. És így megy ez a regény végéig – hab a tortán, hogy szegény Don Quijotét végül már akkor nézi bolondnak a környezete, amikor kigyógyul a képzelgéseiből. Ekkor aztán meg is hal, megbékélve a világgal. Cervantes, mint írja, azért viszi el a történetet a lovag haláláig, hogy nehogy valakinek megint eszébe jusson folytatni azt.
Ez a következetesen végigvitt fikciós játék nem csak a Don Quijote, hanem az egész kor, azon belül pedig elsősorban a spanyol aranyszázad irodalmának különleges jellegzetessége. A művészetek történetében újra és újra felbukkan egy gondolat: mégpedig az, hogy
a képzelet és a valóság határai közel sem olyan szilárdak, mint ahogyan azt a hétköznapokban látni véljük.
Az európai művészetben ez a gondolat a XVI. században jelenik meg először. A realizmus térhódításával, a képzeletnek, a mesének, a varázslatnak a valóságról való leválásával egyidejűleg ez a gondolat eltűnik. A XVIII-XIX. században, az egymás ellentétének látszó, de egymást feltételező realizmus és romantika, a hétköznapok rideg valóságáról szóló történetek és a mesevilágban játszódó tündérmesék közé éles határ kerül, és a kétféle stílus között húzódó határ egyben a „valóság” és a „képzelet” között meghúzott éles határvonalat is jelöli. Képzelet és valóság egységének gondolata, a két terület egymásba mosódásának érzete a XX. században kel új életre.
Calderón leghíresebb drámája, Az élet álom és nálunk kevésbé ismert, de Spanyolországban ma is rendszeresen játszott auto sacramental–ja, A világ nagy színházais (részben) arról szól, hogy van képzelet (és ebből következően: van színház)! Van képzelet, mert van valóság.
- Calderón: A világ nagy színháza
- Calderón: Az élet álom
A reneszánsz és a barokk számára ez a gondolat felfedezésszámba ment. A középkor nem ismerte a külön képzelet és a külön valóság fogalmát. A középkor a mennyországot is valóságosnak és a valóságot is Isten gondolatának tekintette. Cervantes Don Quijoté-ja, Calderóntól A világ nagy színháza, Az élet álom és a Huncut kísértet, Shakespeare-től A vihar: mind képzelet és valóság kettéválásának és a képzelet (és vele szemben a valóság) felfedezésének folyamatát mutatják be. (Shakespeare, Cervantes, Calderón: ez a fizikai valóság törvényeit felfedező Galilei és Newton évszázadának irodalma.)
A vihar színpadi varázslat-jelenete és Prospero híres monológja az álomszerű életről ugyanazt mondja, amit Calderón: a világ egy nagy színház, Az élet álom. Nem tudni, hol a határ ember és szerep, ébrenlét és álom, színjáték és valóság között. Csakhogy éppen ez a gondolat – a bizonytalanság hangsúlyozása – mutatja, hogy van miről gondolkodni: csak olyasminek lehet elmosódott a határa, aminek van határa, ami önmagában is létezik. Éppen ez a matatva keresés mutatja, hogy van mit keresni. A képzőművészetben ugyanerre hívja fel figyelmünket a barokk illuzionizmus: Andrea Pozzo képei a római Sant Ignazióban vagy Pietro da Cortona képei a Palazzo Barberiniben úgy vannak megfestve, hogy nem tudjuk, hol végződik az épített és hol kezdődik a festett lépcső, kupola vagy egyéb építészeti elem. Mert van épített és van festett kupola. Ha ez a kettő egy volna, itt sem volna mit kérdeznünk.
Ez a gondolatkör a XX. században jelenik meg újra a művészetben. Abban a században, amely a valóság leképezésének addig soha nem ismert technikáit terjesztette el. Nyilván éppen ez a jelenség egyik oka. A drámairodalomban ezt láthatjuk Luigi Pirandello, Eduardo de Filippo, García Lorca műveiben. De még Hašek Svejkjében is, melyben a harc csak fikcióként jelenik meg. Marek önkéntes a naplójában szorgalomból előre megírja, mi történik majd a fronton a bajtársaival és a regényben nem is látjuk a frontot más szemszögből, csak így.
A képzőművészeti példák talán ismertebbek. Magritte egyik legszebb képén a festő vászna beleolvad az általa festett tájba – amely persze szintén festett táj. És a kép címe: La condition humain – Az emberi állapot.
Magritte nagyon jól tudta, mit csinál, ez derül ki képének címéből. Ahogyan Maurice C. Escher is. Az ő képein vajon mi a „valóság” és mi a „fikció”?
Melyik kéz melyiket rajzolja?
Amit Magritte és Escher a képein csinál, és amit Cervantes a regényében művelt, azt a számítástechnikusok „loop”-nak nevezik. A „loop” olyan utasítás, amit nem zárt le a programozó és ezért átlépi két, egyébként szigorúan elválasztott logikai szint határát. (Egy loop utasítás hatására pl. egy kép önmagában végtelenül ismétlődhet.) Az emberi létállapot nagy, modern gondolkodói, az intelligencia kutatói évtizedek óta a kontextusok, a különböző logikai szintek és értelmezési keretek (számítástechnikai nyelven: „stack”-ek) elválasztásával és az embernek erre való képességével illetve képtelenségével bajlódtak-bajlódnak.
Ezek a mesterséges intelligencia legérdekesebb kérdései, amelyek persze az emberi intelligencia mibenlétére is rákérdeznek. Mintha – megváltozott körülmények között – visszajutottunk volna Cervantes és Calderón problémáihoz. Mi a valóság és mi a színjáték, mi az élet és mi az álom? Ezek egyáltalán nem „költői kérdések”, hanem konkrétak, bár olykor nagyon is költői módon vannak föltéve.
Cervantest és Calderónt olvasni nem csak (hatalmas) élvezet, hanem izgalmas intellektuális feladat is.
