Ezek a hónap legjobb lemezfelvételei

Bacsó Kristóf Triadja a triómuzsika intézményét egészen speciális módon közelíti meg. A szaxofon-keyboard-dob (Bacsó Kristóf, Tzumo Árpád, Juhász Márton) apparátus már önmagában különleges hangzásvilága mellett legfőképp a zenei felfogásban érhető tetten ez. A Pannon Blue című album a Gramofon szerkesztősége szerint júniusban a legjobb jazz-felvétel. Nincs ez másképp egy 12 éve készült Mozart- és egy 22 éves élő Rachmaninov-felvétellel sem. Két ritkán párosított komponista, akiket Grigorij Szokolov köt össze. Szokolov kivételes művész, nem szeret zenekarral próbálni, stúdióba sem megy, így abból kell válogatni, ami van.

Mozart K. 488-as A-dúr zongoraversenyében Szokolov finoman billent, quasi előbújik, mivel a zenekari bevezetésbe belecontinuózott. Nyugodt, kimért, differenciált, kristálytiszta előadás. Pinnock kiváló kísérő az ezúttal nem historikus együttes élén.

Ebben a műben Szokolov nem oroszos.

Rachmaninov III. zongoraversenyének előadása egész fantasztikus; megmutatkozik Szokolov minden erénye, amely kivételessé teszi. Elsősorban is a kivételes koncentráció. Él benne egy idea, s küzd, újra és újra a koncerteken, hogy megközelítse, elérje. Nincs üresjárat, mellékes rész, átvezetés, kevésbé koncentráltan megközelített epizód. A dinamikai skála egész széles:

a finom mozarti könnyedségtől a csúcspontok, a kitörések vadságáig, ahol szintén feltűnik az összeszedettség megmaradása.

Lám, nemcsak Richterhez, de Gouldhoz is kapcsolhatjuk Szokolovot, hosszan ügyködik a hangszer előkészítésével. A II. tételben azonban furcsa hangot hallunk, mintha el volna hangolódva. Másrészről kifejezetten hangulatos az opálos hangzás. Yan Pascal Tortelier figyelmesen, érzékenyen kísér.

A hangzás és az előkészítés kiváló, így kell élő bejátszásokat kiadni. Egy második korongon film a művészről. Bár nem szeretem az ilyen vegyes kiadást, ezúttal indokolt, mert különleges egyéniségről van szó, felesége versei is adekvátak, hiszen Szokolovnál életre-halálra megy ki minden.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

A trió számos előnye mellett talán a legbonyolultabb felállás, hiszen a három zenésznek hangszerüktől, annak fekvésétől függetlenül egyenrangúnak kell lennie, társalogniuk kell a zene nyelvén. Sok trió a klasszikus post-bop recept alapján tevékenykedik, a Triad azonban inkább a tudatosan komponált, hangszerelt témák és az érzékeny, kamarajellegű közös játék szintézisét hozza létre. Azonnal feltűnik, mennyire „amerikaiul” szól az együttes. Ez nem is lehet véletlen, hiszen a Triad mindhárom tagja élt hosszabb-rövidebb ideig az Egyesült Államokban. A lemezanyag alapjául szolgáló, 2015-ös koncerten a Triadhoz csatlakozott vendégművészként a benini származású gitáros, Lionel Loueke.

A találkozás nem is lehetne erősebb: egy pillanatig sem érezzük úgy, hogy egy befutott trió kísér egy befutott gitárost.

Épp ellenkezőleg, Loueke játéka úgy kapcsolódik Bacsóék zenéjéhez, mintha a szerző eredeti szándéka szerint is jelen lett volna a szerzeményekben. Műfajilag nehezen beskatulyázható kompozíciókat hallunk. Két lassabb, balladát idéző track mellett nagyobbrészt modern, groove-os lüktetésűek a számok. Két „Ad Libitum”-jellegű, Louekével közösen jegyzett performansz mellett kizárólag Bacsó munkáival találkozunk.

Ezeket a műveket már hosszú évek óta ismerhetik a Triad koncertek látogatói: ötletesebbnél ötletesebb dallamok, formai és ritmikai játékok, összetett arrange-ok váltogatják egymást. A hangsúly itt is a közös játékon van, az pedig egyszerűen hibátlan.