Először jár Budapesten az olasz bariton, Gabriele Viviani, aki július 16-án a Margitszigeten Ailyn Pérez és Rame Lahaj társaságában többek között Verdi és Puccini népszerű áriáit is énekli majd. Interjúnkban arról is beszélt, szerinte miben áll az opera műfaj nagysága.
A luccai születésű Gabriele Viviani Graziano Polidoritól kezdett zenét tanulni, és vele tanul a mai napig is. A Luccai Konzervatórium tanulója volt, ahol fagottozni is tanult. Számos nemzetközi versenyen vett részt, megnyerte a Teatro Lirico di Cagliariban rendezett Mozart-versenyt, melyen Don Giovanni (Figaro) szerepét alakította. Elnyerte a Mascagni-díjat a Cascina Lirica-versenyen, továbbá különdíjat és ösztöndíjat kapott a trevisoi Toti dal Monte-versenyen. Ennek eredményeképpen a híres mezzoszopránnal, Regina Resnikkel végezte el együtt a mesterkurzust, majd nem sokkal ezután Gounod Faustjában, Valentin szerepében debütált Peter Maag vezénylése alatt. Fiatal kora ellenére számos elismerésben részesítették már olyan szerepei miatt mint a Bolognában játszott Belcore (Szerelmi bájital), a Genovában előadott Malatesta (Don Pasquale), illetve Stefania Bonfadelli és Marcelo Alvarez társaságában, Tokióban megformált Enrico miatt (Lammermoori Lucia), amit nemcsak a közönség, hanem a kritikusok is pozitívan fogadtak.
2004 óta Viviani számos jelentős színpadon fellépett világszerte, többek között a genovai Teatro Carlo Felicében, a Cagliariban található Teatro Liricóban, a Kanadai Operában (Bohémélet), a tokiói Suntory Hallban (Bohémélet, Turandot), a valenciai Palau de les Artsban (Bohémélet), valamint a sevillai Teatro alla Scalában (Pillangókisasszony). Hatalmas sikert aratott a trieszti Teatro Verdiben a Pillangó kisasszonyban Sharplessként nyújtott alakításával, amiért meg is kapta a 2004/2005-ös évadban a legjobb énekes díját. Az ezt követő évadokban Viviani fellépett a londoni Royal Opera House-ban, a Teatro Regio di Torino turnéja keretében Tokióban és a Puccini Fesztiválon, továbbá a chicagói Lyric Operában (Szerelmi bájital). Az Arena di Veronában (Pillangókisasszony), és a Scalában (Szerelmi bájital, és a Bajazzók egy új produkciója), a Teatro Regio di Torinóban (debütálása a Szicíliai vecsernye Guido di Manfortéjaként hatalmas sikert aratott, ahogy később Az álarcosbálban is), a párizsi Champs-Elysèes-n (Don Pasquale), a berlini Német Operában (Luisa Miller), a Bécsi Ünnepi Heteken (Traviata) és a grazi Musikvereinban (a Jeanne d’Arc koncertverziójában a bécsi ORF Rádió-Szimfonikus Zenekarral).
A legutóbbi szezonokban a Bohéméletet énekelte a Royal Opera House-ban és Zürichben, a Don Carlót Firenzében, a Toscát a Puccini Fesztiválon a Torre del Lagóban és a Mariinszkij Színházban, Az álarcosbált a Scalában és a Teatro Regio di Torinóval együtt turnézva Tokióban, a Traviatát Oviedóban és a Bécsi Ünnepi Heteken, az Attilát Sanghajban, a Pillangókisasszonyt az Opéra Bastille-ban, valamint A puritánokat Bilbaóban.
– Egy Luccához közel fekvő, kis toszkán városból származik. Hogyan találkozott először a komolyzenével?
– Valóban, egy alig háromezer lelkes településen, Pescagliában születtem. A városka Celle dei Puccini mellett fekszik, ahol annak idején Puccini családja is lakott. Az én városomban valahogy mindig és mindenhol szólt a zene. Ami engem illet, először a templomi kórusban énekelve ismerkedtem a muzsikával. Egyébként a családomban én vagyok az egyetlen, aki az énekesi pályát választotta, de mindenki szenvedélyesen szereti a zenét, és különösen az operát.
– És bár már nem él ott, de továbbra is fontos szerepet játszik Lucca zenei életében. Beszélne az ön által indított Voci insieme per Accumoli (Hangok közösen Accumoliért) elnevezésű kezdeményezésről?
– Ez a történet a szülővárosomból indult. Arról beszélgettem a polgármesterrel, hogyan lehetne segíteni azokon az embereken, akik a régiót sújtó földrengés miatt elvesztették az otthonukat. Pescaglia nagyon kicsi, ezért úgy döntöttünk, hogy a luccai Teatro del Giglióval együttműködve meghirdetünk egy koncertet, ahol támogatói jegyeket árulunk. Büszkén mondhatom, hogy a hangverseny teljes bevételét a földrengés egyik helyszínén, Accumoliban a polgármesternek adtuk át.
– Ha a pályafutásában meg kellene nevezni egy mérföldkövet, melyik szerepét emelné ki?
– Ez egyértelműen Puccini Bohéméletéhez kötődik. Marcello, a festő szerepét több mint kétszáz ízben énekeltem már.
– És ha muszáj lenne választania: Verdi vagy Puccini?
– Nehéz helyzetbe hoz… Őszintén mondom: nem tudok választani Verdi és Puccini között. Egy bariton számára Verdi minden idők legszebb melódiáit írta, ebben egészen biztos vagyok. Ugyanakkor meg ott vannak Puccini szerepei, amiket csodálatos érzés énekelni, köztük is a legnagyszerűbbet, a Tosca Scarpiáját.
– Nem csak Scarpiát, de a Traviata Giorgio Germontját vagy a Lammermoori Lucia Enrico Ashtonját is számos alkalommal énekelte. Tudnak még meglepetést okozni ezek a karakterek?
– Ahányszor csak alkalmam adódik dolgozni ezekkel a szerepekkel, mindig észreveszek új dolgokat. A zene és az interpretáció szempontjából is értek már meglepetések.
Azt hiszem, ebben áll az opera műfaj nagysága: minden egyes alkalom olyan, mintha a legelső találkozás volna. Ha valaki nem így gondolkodik, hanem azt hiszi, hogy ismer egy figurát, és befejezte vele a munkát, az nagyot téved.
– Az előadásairól szóló kritikák gyakran kiemelik expresszív, nagy hangját, és úgy általában véve is erőteljes színpadi jelenségként írják le. Egyetért ezzel?
– Azt hiszem, a kritikák viszonylag pontosan érzékelik, hogy milyen vagyok: azok is, amelyek a jó adottságaimat említik meg, és azok is, amelyek a hiányosságaimat húzzák alá. Nagy hang? Nem, nem értek egyet, talán inkább zengőnek nevezném… Számomra a nagy hang valami mást jelent. Az én hangomat nevezhetjük kifejezőnek, igen, mert tényleg mindent beleadok az éneklésbe. A nézőtéren ezt sokszor észre is veszik, máskor viszont nehezebb dolgom van. De abban biztos lehet, hogy minden elénekelt hang mögött ott állok.
https://youtu.be/LGPET-qK_xU
– Egy interjúban olvastam öntől egy érdekes Scarpia-elemzést. Hogyan készül a szerepeire? Mindig analizálja a karaktereket?
– Igen, mindig alaposan elemzem a karaktereket, akiket énekelni fogok. Sőt, utánaolvasok a korszaknak, a helyszínnek, és komolyan tanulmányozom a librettót is. Ez számomra mind alapvető jelentőségű egy szerep esetében. Mert pusztán a vokális technika, vagy egy erős és szép hang nem képes közvetíteni az érzelmeket. Muszáj, hogy a dallamnak legyen kapcsolata azokkal a szavakkal, amiket mondok, és a kontextussal, amelyben elhangzanak. Azt hiszem, a legnehezebb dolog, amivel nekünk, énekeseknek meg kell küzdeni, az az, hogy a színpadon életre keltsünk egy karaktert. Én éppen ezért töltök sok időt a felkészüléssel. Aztán persze a rendezők és a karmesterek is bekapcsolódnak az énekesek munkájába, és az ő elképzeléseiket összevetjük a saját értelmezéseinkkel. De bármit is teszünk, az sosem szegülhet szembe azzal, amit a szerző elképzelt. Azt hiszem, különösen igaz ez Verdi és Puccini esetében. Nem akarom mindenáron a saját értelmezésemet megmutatni a színpadon, inkább arra használom a hangomat és a testemet, hogy előadjam, amit a szerző elképzelt.
– Járt már korábban a magyar fővárosban?
– Nem, még sosem; ezért is várom izgatottan a fellépést. És bár fogok énekelni az Andrea Chénier-ből és a Carmenből, de majd meglátja, hogy Budapesten sem fogok tudni választani Verdi és Puccini között…