Hamarosan kezdődik az Arcus Temporum fesztivál. Bubnó Tamás az idén 13. alkalommal, augusztus 25. és 27. között tartandó pannonhalmi rendezvény visszatérő vendégművésze, aki annak fontosságáról és egyediségéről, különleges ünnepi jellegéről és nem-fesztiválságáról is beszélt.
– Hogyan helyezné el az Arcus Temporumot a fesztiválok sorában?
– Amikor egy rövid ideig klasszikus zenei rádiót szerkesztettünk, és támogatókat kerestünk hozzá, több céget megkerestünk, és voltak olyanok, akik mondták, hogy csak akkor fognak támogatni bennünket, ha sok-sok más cég nem hirdet nálunk. Vagyis majdhogynem kizárólagosságot kértek. Mindez azért jutott eszembe, mert az Arcus olyan fesztivál, amely valójában nem fesztivál. Annak hívjuk, mert erre el lehet jönni, mert jól hangzik ez az elnevezés, de ez a „fesztivál” inkább bekapcsolódás a transzcendensbe, egy lelkigyakorlatba. Hihetetlen nagy szükség van olyan fesztiválra, ahová az ember nem kikapcsolódni megy, hanem bekapcsolódni. Sokan azért mennek el fesztiválokra, hogy elengedjék magukat, hagyják, hogy a zene átmossa őket. Az Arcus Temporum nem ilyen. Az Arcus nem olyan, mint egy felszínes autómosás, hanem olyan, mint egy teljes újrafestés. Nagyon kevés ilyen fesztivál van a világon, ez valódi kuriózum.
– Ilyen szempontból szerencsés, hogy augusztus végén van?
–Igen, az emberek akkorra már kipihenték magukat a nyáron, elvileg úgy érkeznek ide. Így az Arcus egy Veni Sancte (Jöjj, Szentlélek!) ünnep is, egy pihenés utáni évkezdés.
– Hogyan lehet feloldani azt az ellentétet, hogy a Pannonhalmi Főapátság egyrészt a nyitott kapuk monostora, másrészt azonban olyan fesztivált szervez, ahol nagyon hangsúlyos a keresztény, spirituális tartalmak jelenléte, s ezzel esetleg sok látogatót elidegeníthet?
– Nincs ellentmondás, ez így kerek. Van, akit ez megijeszt, és van, akit nagyon vonz. A keresztény egyházi zene és egyházi művészet mindenkié. Akik úgy gondolják, hogy a spiritualitás csak máz, miközben az élet egy Carpe diem!, azoknak is jót tesz az ilyen közösségi élmény, az ilyen együttlét. Sosem lehet tudni, mikor jön el az a pillanat, amikor az ember hirtelen megtanul, megtapasztal valami nagyon fontosat, ami az övé. A Budapesti Énekes Iskolában a gyerekek már harminc éve ott vannak a szolgálaton, a szentmisén, miközben 80 százalékuk nem is hívő, hittanra sem járnak – de a szolgálaton szeretnek ott lenni, nekik az fontos. Többségüknek egyébként ez az egyetlen találkozási pontjuk az egyházi művészettel. Ezeknek a gyerekeknek a szülei be sem teszik a lábukat a templomba, hogy meghallgassák a gyereküket, mert ott nem koncert van, hanem miseszolgálat. Aki eljön az Arcus Temporumra, egy csomó olyan művel és művésszel találkozik, akik imádkoznak a Teremtőhöz. Bár hallgatjuk és műveljük a zenét, ma már nem tudatos bennünk, nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy ennek a hatalmas területnek a döntő része szakrális. Az elmúlt 30–40 évben létrejött az a zeneipar, amely a zene kisebbik vonulatát mutatja kizárólagosnak, azt nagyítja fel. Holott a zene kezdetektől fogva imádás, odafordulás a szakralitáshoz, a Teremtőhöz. Nem szabad tehát feladni, hanem folyamatosan „bombázni” vagy trenírozni kell az embereket, hogy azokra az akár kortárs zeneszerzőkre is nyitottak legyenek, akiknek a nyelvezete esetleg idegen vagy elidegenítő a számukra.
– Igaz, de kényelmesebb az instant, mint szárítani, pörkölni, ledarálni és lefőzni a saját termésedből a kávét… Ennyire elszoktunk mára attól, hogy erőfeszítéseket tegyünk?
– Ma sajnos ez van: nem teszek erőfeszítést, nem akarok tornázni, nem akarok a lelkemben rendet tartani. A tunyaság mindenkiben benne van, bennem is. Jobban szeretek elüldögélni egy naplementében, egy templomban, ott nézelődni, merengeni. De azt mondtam magamnak: ha nem veszed tudomásul, hogy a léted erőfeszítéssel is jár – a zenész-lét meg különösen –, akkor engedd el azokat a dolgokat, amikre vágysz, és jelölj ki magadnak más célokat. Az ember kapott egy talentum-mennyiséget, és azzal gazdálkodik. Sokszor panaszkodunk, hogy miért csak ennyit kaptam, de miután elkezdünk alaposan foglalkozni a tehetségeinkkel, rájövünk, hogy istenem, de jó, hogy nem kaptam többet. Olyan ez, mint a tánc régen és ma. Száz évvel ezelőtt, ha táncolni akartál, akkor egyrészt tetemes idő alatt meg kellett tanulnod táncolni, aztán hívnod kellett magad mellé valakit, aki zenél neked, vagy te játszottál magadnak, és kellett hozzá egy esemény is, ahol táncolhattál, de ott is meg kellett fizetned a zenészeket, és így tovább. Ma mi történik? Odamész egy kütyühöz, benyomsz vagy elfordítasz egy gombot, dől belőle a zene, és táncolsz. De valóban táncolsz, vagy csak mozogsz egy ritmusra? Arra egy kisbaba is képes.
– A fesztiválon a transzcendens megtapasztalásához kell-e a helyszín, szükséges-e hozzá a Pannonhalma által kínált egyedi kulissza, amely helyet biztosít a művészek és a befogadók együttmozgásához?
– Nagy ötlet volt, hogy pár éve behozták a szervezők azt a lehetőséget, hogy be lehet kapcsolódni az istentiszteletbe a fesztivál műveivel. Az előadott művek egy része a keresztény liturgia magja, mélyen abban gyökerezik. Az egész fesztiválnak az az egyik lényege, hogy olyan műveket tár elő, amelyeknek máshol nem lenne helyük, amelyeket máshol nem adhatnának elő. Pannonhalma minden helyszínével, összetevőjével egyedi. Az egyedi helyszínhez egyedi zenekínálat illik és társul – ez az Arcus Temporum Művészeti Fesztivál.
