Amikor a 60-as évek zenéjéről beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül mindazt, ami az élet egyéb területén történt.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A hatvanas évek elején-közepén az ellenkultúra része lett az a popzenei forradalom is, melyben brit zenekarok jártak az élen. Miközben Elvis Presley és társai veszítettek népszerűségükből, számos fiatal angol együttes visszahozta a popzenébe az afroamerikai bluest. A Beatles, a Rolling Stones, a Cream, az Animals elsöprő energiával, fiatalos lendülettel, szemtelen nyíltsággal tört be a meghódíthatatlannak tartott amerikai piacra. Velük mindössze egy amerikai együttes tartotta a lépést, a Beach Boys a maga remek vokális muzsikájával. Ez a rockzene agresszíven háborúellenes volt, a fiatalok forradalmát a fennálló begyöpösödött konzervatív rendszerrel állította szembe.
A 60-as évek fiataljainak a jazz nagy öregjei, mint Louis Armstrong, már nem voltak autentikusak. És nem volt az már sem a bebop, sem a cool muzsika. A fiatalok több szenvedélyre vágytak, amit meg is kaptak a popfesztiválokon Hugh Masekelától, a Doorstól, a The Bandtől vagy az Allman Brotherstől. E zenekarok tagjainak egy része jazzmuzsikusmúlttal rendelkezett (Hugh Masekela és társai, a Colosseum, a Chase, a Graham Bond Organisation és a Keef Hartley Band, valamint a Cream és a Soft Machine zenészei), kiválóan improvizáltak, és otthon voltak a blueszenében is.
https://youtu.be/pkae0-TgrRU
Hamarosan számos jazz-zenész stílust váltott, átnyergelt a rockmuzsikára, és létrejöttek az első jazz-rock együttesek: a Blood, Sweat and Tears, a Chicago, a Dreams, a Chase, a találó nevű Fourth Way, amelyek igényes, jazzes alapú rockzenét játszottak. Egészen kiváló képességű muzsikusok is feltűntek akkoriban, mint a gitárosvirtuóz Jimi Hendrix, valamint a Led Zeppelin vezetője, Jimmy Page.
A jazz a 60-as évek végére fokozatosan elvesztette hallgatóságának nagy részét. A fiatalok számára nem volt élvezhető, a középkorúaktól idegen volt a free. Úgy tűnt, a jazz visszaszorult a zeneiskolákba, a zeneszerzők kottáira, a fokozatosan csökkenő, inkább nosztalgiázó hallgatóság körébe.
Egyre több újság foglalkozott a problémával, többször jelentek meg Meghalt a jazz? címmel újságcikkek, nagy jazzsztárok nyúltak rockzenészek kompozícióihoz, abban a reményben, hogy így visszahódíthatják a hallgatóságot. Rahsaan Roland Kirk, Eddie Harris, David Newman Beatles-melódiákra improvizáltak, Duke Ellington például feldolgozta Lennon és McCartney I Wanna Hold Your Hand című számát.
Más jazzmuzsikusok az Egyesült Államokból Európába költöztek, bízva az öreg kontinens jazzszerető közönségében. Kenny Clarke, Dexter Gordon, Steve Lacy a hatvanas évek közepétől Párizsban élt, nem sokkal később Anthony Braxton és az Art Ensemble of Chicago is követte őket.
