A gőz segítségével megszólaltatott fúvós hangszerek a legritkább hangkeltő eszközöknek számítottak. Joshua C. Stoddard 1832-ben feltalált steam trumpet-jét (gőztrombitát) kezdetben inkább a mozdonyok hangjelző készülékeként ismerték, de az általa 1855-ben szabadalmaztatott calliope-ot (gőzorgonát) már igazi hangszerként is használták.
A behangolt sípokhoz nagy nyomású gőzt vezettek, és a sípok olyan hangosan süvítettek, hogy hangjukat akár több kilométernyire is igen jól hallhatták. A cserélhető szögeshengerrel, vagy a gépzongoráknál használt perforált papírtekercsekkel vezérelt szerkezet acélhuzalok segítségével nyitotta és zárta a szelepeket, így a főként szabadtéri attrakció művészek nélkül is szórakoztathatta a nagyérdemű közönséget. Az American Steam Piano Company által megépített első instrumentumot hatalmas ováció közepette 1856. július 4-én egy óriási traileren vontatták be a massachusettsi Worcester város vasútállomására. A feltaláló eredeti elképzelései szerint az aerephone-nak is nevezett hangszerszámmal a nehézkes templomi harangokat akarták helyettesíteni, de a robusztus gőzhangszereket inkább nagy lapátkerekes gőzhajókra telepítették, így a népszerű dallamokkal nemcsak a hajó utasait, hanem a parton sétálókat is elkápráztathatták.
Stoddard a calliope óriási sikere ellenére sem tudta megfelelő anyagi haszonnal értékesíteni találmányát, így a céget Arthur S. Denny vette át, aki már cirkuszi előadásokon, vidámparkokban és parádékon is nagy sikerrel népszerűsítette az átütő hangú zeneszerszámot. Hamarosan az egész országban elterjedt a mechanikus vezérlésű hangszer, amelyet az előadások helyszíneire lóvontatta utánfutókon, később teherautók pótkocsiján is szállítottak.
Az Illustrated London News korabeli krónikásai szerint Denny vitte a gőzorgonát elsőként Európába is, ahol a londoni Crystal Palace-ban saját találmányaként mutatta be a feltételezhetően általa továbbfejlesztett calliope-ot. A kétségtelenül elegánsabb külsejű, hordozható gőzhangszert a kézzel hajtható szögeshengeren kívül egy több oktávos billentyűzettel is felszerelte, így az operoniconnak is nevezett instrumentumon akár saját maga is játszhatott.
A hangszertörténet egyik legritkább és legizgalmasabb találmánya a Pyrophone vagy lángorgona volt. A hangszer külsőre egy szobaorgonára hasonlított, de a szokványos klaviatúrával megépített zeneszerszám sejtelmes hangjai különböző hosszúságú üvegcsövekben keletkeztek. A harmonica chimique (kémiai harmonika) néven is emlegetett instrumentum ötlete feltehetően a gázlángok keltette rezgések kutatása közben születhetett. A termoakusztikai kísérletek során a különböző hosszúságú és falvastagságú üvegcsövek alsó harmadában fellobbanó lángok az emberi énekhanghoz hasonló hangzást produkáltak, így több ismert tudós gondolatai között felmerült a határozott magasságú hangokra intonált lángorgona ötlete.
A hidrogén- vagy széngáz használata miatt különösen veszélyes eszköz hangzása a hagyományos orgonák hangjától ugyan nem sokban különbözhetett, ennek ellenére a berlini fizikus, Ernst Florenz Friedrich Chladni professzor a fel-felvillanó lángok vizuális élményével érvelve már 1795-ben felvetette a Feuer-Harmonika (tűzharmonika) megvalósításának lehetőségét.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
A sokoldalú angol fizikus és feltaláló, Charles Wheatstone 1828 körül a légoszlopok rezgéseivel kapcsolatos hangfizikai kísérletei alapján épített egy gas-jet orgonát, 3 de a többnyire csak szemléltetőeszközként használt gázlánginstrumentumot főként művészi előadások céljára elsőként 1869-ben a strasbourgi fizikus, Georges Eugène Frédéric Kastner készítette el. Az 1875-ben szabadalmaztatott hangszertalálmány hangjainak magassága főként az üvegcsövek átmérőjétől és hosszától függött, de a gáznyomás erőssége, így a rendkívül érzékeny „les flammes chantantes” (éneklő lángok) rezgésszáma is nagyban befolyásolhatta a zeneeszköz hangzását. Kastner az orgue à flammesnak is nevezett instrumentum minden egyes burája alá egymáshoz nagyon közel 2, majd később köralakban 5–16 apró hidrogén gázégőt helyezett el.
Az egyes billentyűk lenyomásakor egy mechanikus szerkezet választotta el egymástól a különbözőképpen oszcilláló lángokat, így az éteri hangok az interferencia elvén szólalhattak meg. A billentyűk elengedésekor a lángok újraegyesülve némították el a hangokat. Az üveg hangcsövek felső végére fémlemezből hajlított le-föl mozgatható hangolósapkákat is illesztett, hogy a gyakran elhangolódó sípok hangmagasságát állíthassa. A találmány 1875-ös londoni bemutatójáról írt híradásból tudhatjuk, hogy a szinte behangolhatatlan láng hangszeren eljátszott zenedarabok alig felismerhetően búgtak, mégis óriási lelkesedés fogadta a korábban teljesen ismeretlen működésű zeneszerszámot.
