Minden látogató számára egyszeri és megismételhetetlen pillanat, amikor először lép be a budapesti Operaházba. Ha napjainkban is évi több tízezer operalátogató és turista csodálkozik rá az épületre, elképzelhetjük, milyen hatást váltott ki, amikor 1884 szeptemberében megnyitotta kapuit. Az Operaház nem sokat változott az elmúlt több mint százharminc évben – gondolhatnánk –, de ez nem egészen igaz.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
A méltóságteljes előcsarnok, a tökéletesen arányos főlépcsőház, az arany-bordó ragyogású nézőtér, amelyet Lotz Károly Olümposza és a harminc mázsa súlyú mainzi csillár koronáz, méltán kerül be rendre a világ legszebb színházait taglaló válogatásokba. Ha a korabeli homlokzati metszeteket és fotókat összevetjük a mai képpel, szinte ugyanazt látjuk. Szinte, hiszen a negyedik emeleti erkély mészkő szobrait annyira megviselte az idő, hogy miután az egyik leesett, az 1930-as években mindegyiket eltávolították és csak harminc évvel később kerültek fel a ma is látható komponisták. A másik jelentős újítás a 2015 őszén megnyílt, nyáron piros napernyőkkel felszerelt Opera Café.
Noha Ybl Miklós tervei közül rengeteget őriz a Kiscelli Múzeum, 1884-ből mindössze két Dörre Tivadar-rajz forog közkézen a lépcsőházról, illetve a megnyitó est nézőteréről. Így arról, hogy pontosan hogyan is nézett ki az eredeti Operaház, csak sejtéseink lehetnek. Amikor 1980-ban bezárták a színházat, végigfotózták az épületet, éppúgy, mint a két évtizeddel korábban lebontott Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat. Iványi Jozefa, a fotó- és videoarchívum vezetője napjainkban is hasonlóképp járt el, s nemrég végigjárta az épületet az intézmény fényképészeivel és mindent gondosan megörökítetett az utókor számára.
Amikor jó százharminc évvel ezelőtt a Sugár úti palota elkészült, Európa egyik legmodernebbül felszerelt színházába költözhetett be a Nemzeti Színház operatársulata. Színpadgépezetét a bécsi Asphaleia társaságtól vásárolták, s majd’ száz évig szolgálta a műfajt. Az épület természetesen az 1980 és 1984 között zajló centenáriumi felújítás előtt is számos modernizáláson esett át.
Thomas Alva Edison alig öt évvel az Operaház megnyitása előtt szabadalmaztatta az izzólámpát, amely bár gyorsan terjedt, a színházba nem merték bevezetni. Több leírás maradt ránk arról, ahogy minden nap nagy tömlőkben érkezett az Operaházba a gáz, amellyel kezdetben az egész épületet világították. Az elektromosságot három fázisban, 1895-ben, 1906-ben és 1912-ben vezették be a teljes épületbe. Ezzel még nem bontották meg Ybl művének egységét, arra is ügyeltek, hogy a korábbi gázcsövekbe húzzák be az elektromos vezetékeket.
Az első jelentős átalakítás szükségességét gróf Bánffy Miklós intendáns ismerte fel. Ekkorra kristályosodtak ki a harmincéves teátrum hibái. 1912-ben sikerült Bánffynak annyi pénzt szerezni a kormánytól, hogy megbízhatta Medgyaszay Istvánt a szükséges tervek elkészítésével. Az építész a legnagyobb körültekintéssel járt el és gondosan ügyelt rá, hogy csak annyit finomítson az eredeti elgondoláson, amennyit feltétlenül szükséges. Számos apróbb beavatkozás mellett ekkor került kialakításra a földszinti ruhatár, a nézőtérhez vezető két oldallépcső, valamint megemelte a nézőtér dőlésszögét. Megváltozott a nézőtéri székkiosztás, és az akusztika is javult, emellett Medgyaszay jelentős változtatásokat eszközölt az üzemi területeken is.
Míg a második világháborúban Európa számos operaháza elpusztult, a budapesti csak kisebb károkat szenvedett. A helyreállítási munkák ugyan eltartottak egy ideig, de 1945. március 15-től kezdve ismét játszottak a színházban. Az 1960-as évekre jutott az épület – és a nemzetgazdaság – olyan állapotba, hogy az akkor nyolcvanéves Ház legszükségesebb állagmegóvó munkáit apránként el tudják végezni. Mindez azonban csak elodázta a teljes körű rekonstrukciót, amelyre végül az Operaház centenáriumi újranyitása tette fel a koronát. A színházban az azóta eltelt harminchárom évben kisebb javítások történtek. Cserére elsősorban a színpadgépezet szorul, hiszen a technika rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, és a nézőtér is rászolgált arra, hogy méltó legyen a hírnevére.
