Az inspirálást tekinti a karmester legfontosabb feladatának Dobszay Péter, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar állandó karmestere, a 2017-es Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny középdöntőse. Mint mondja: a karmester élete során egy percet sem unatkozhat, olyan átfogó hivatást gyakorol.
„Minden gyerek kalimpál – én is kalimpáltam”– meséli Dobszay Péter a kezdetekről, amikor is arra a kérdésre keresi a választ: hogyan is lett karmester. „Ám ennél fontosabb emlékem, hogy ha Pavarotti szólt a rádióban, teljesen leblokkoltam, és tátott szájjal figyeltem, amíg az utolsó hangja el nem hangzott.” Először mégsem a karmesterség, hanem az orgona felé vonzotta érdeklődése – a művész ma a Dohány utcai Zsinagóga és a Gazdagréti Szent Angyalok Templom első orgonistája.
https://www.facebook.com/maestrokarmesterverseny/videos/367755570320242/
„Színgazdagságban, polifóniában rokon egymással a zenekari és az orgonahangzás, ugyanakkor a zenekarral sokkal több az apró színezési lehetőség, ami jól kiegészíti az orgona statikus hangját – hiszen ha ott elindítunk egy hangot, azon változtatni már nem lehet. Noha kiskoromban is karmester akartam lenni, tanulmányaimat és szakmai gyakorlatomat tekintve mégis az orgona felől érkeztem a vezényléshez; s úgy is látom ezt, mint egy folyamat két állomását a struktúra és a színgazdagság keresésében” – árulja el a két tevékenység összefüggéseiről, kölcsönhatásairól.
De közel sem csak az orgonista-létből épülhet a karmester: Dobszay Péter még hosszan sorolja az összefüggéseket.
Ha zongorán gyakorlok, abból karmesterként profitálok. Ha egy zeneszerző-életrajzot olvasok, abból karmesterként profitálok. Ha trombitán gyakorlok, szintúgy. De tovább megyek: ha megnézek egy képzőművészeti kiállítást, az is lecsapódik a vezénylésemben, s ha egy pszichológiai témájú munkát forgatok, annak tanulságai beépülnek a próbamunkámba… Annyira átfogó szakma ez, hogy lehetetlen unatkozni benne – amit egy hangszeres szólista, napi nyolc-tíz óra gyakorlás mellett, sajnos nem mindig mondhat el.
Hogy min múlik a karmester tekintélye? Dobszay Péter az alázatot, a szorgalmat, a felkészültséget és a határozottságot emeli ki elsősorban.
„Meg vagyok áldva egy gyerekfejjel”
– mondja nevetve, s hozzáteszi, hogy még most, huszonhét éves korában is olykor elkérik a személyi igazolványát a boltban; ám, mint mondja, ha a zenekar előtt állva sikerül elfogadtatnia magát, ez nem okozhat gondot, legfeljebb „humorfaktorként” kerül szóba a dolog. A munkamódszerekről szólva pedig az inspirálás hívének nevezi magát.„Ez azt jelenti: cselekvően felbujtani a jóra. Nagy öröm, hogy időről időre kiderül: a zenekari muzsikusok túlnyomó többsége szereti a munkáját, és szeretik jól csinálni – ha van kivel. Olykor persze, mivel a legtöbb hazai zenekar feszített munkatempója nem mindig segíti a muzsikusokat a legnagyobb elmélyülésben és koncentrációban, nagyobb határozottságra is szükség lehet. Ám ezt is lehet úgy tenni, hogy a zenész felelősséget érezzen magában – és ne sértést a részemről.”
S hogy mennyiben más egy koncerten és egy versenyen dirigálni? „A versenyszituációval járó stresszhelyzet nem mindig hat pozitívan az ember teljesítményére. Ugyanakkor ahhoz, hogy megismertessük magunkat, s hogy minél jobb zenekarokkal dolgozhassunk, kiváló alkalom az ilyen megmérettetés.”
