Thaddeus Cahill (1867–1934) olyan hangszerről álmodozott, amelynek hangját egy áramfejlesztő központból távíróvezetékeken, akár több száz kilométer távolságra is közvetlenül a hallgatókhoz juttathatja el.
Az 1889-től rendszeressé váló telefonkoncertek hangminősége a szénmikrofonok recsegő hangja miatt még nagyon gyenge volt, ezért Cahill elhatározta, hogy új instrumentumával olyan tökéletes hangminőséget állít elő, amely nemcsak technikailag felel meg az elvárásoknak, de a hagyományos hangszerek összes hibáját is feledtetni fogja. Tizenkét éven át kísérletezett, hogy ne csak egy minden tekintetben hibátlan zeneszerszámot építsen, hanem a
művész a zongorához vagy a hegedűhöz hasonlóan érzelmeit is kifejezhesse az instrumentum által,
sőt hangzásában felülmúlja a templomi orgonák lehetőségeit is. Különösen nagy precizitással készítette el a szabadalmi leírást, de kérvényét 1895-ben azzal utasították el, hogy annak számos eleme korábbi feltalálók találmányainak megoldásait tartalmazza.
Cahill éveken át küzdött a hivatallal, mire bizonyítani tudta hangszere egyediségét, így csak 1897. április 6-án jegyezték be találmányát. A szerkezetben óriási, fogaskerekekhez hasonlító rotorok forogtak közös tengelyeken, amelyek a kromatikus hangsor frekvenciáinak megfelelő elektromos rezgéseket generáltak. Az egyes hangok harmonikus felhangjaihoz is külön hangkerekeket rendelt, így az alaphangok és a felharmonikusok variációiból addig soha nem hallott hangszínek szólaltak meg.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
1900-ban saját műtermében készült kisméretű prototípusával Washingtonon belül képes volt több telefonvonalon közvetíteni a Dynamophone hangját, így a hosszú évekig tartó kísérleteivel célegyenesbe ért. A család birtokában lévő írógépgyár teljes bevételét az új hangszer megvalósítására fordította, de a megfelelő épület megvásárlása és átalakítása, valamint a még mai szemmel is elképesztően bonyolult szerkezet elkészítése csillagászati összegbe került. Cahill, hogy a szponzorokat meggyőzze, egy olyan különleges estélyt szervezett az egykori Maryland Club legelegánsabb termében, ahol az ebédlőasztalon a díszes porcelánedények, ólomkristály poharak és csillogó ezüst evőeszközök mellé – kihangosító gyanánt – állványos telefonkagylókat helyezett.
Amikor két fogás között a több kilométer távolságból közvetített zene a vendégek csodálatára felcsendült, már közel 100 000 amerikai dollár előlegként biztosan a feltaláló rendelkezésére állt. A támogatás további részleteiről szerződést kötöttek, így Holyoke városában elkezdődhetett a világ legnagyobb méretű hangszerének megvalósítása. A szponzorok arra kérték Cahillt, hogy olyan szerkezetet építsen, melynek hangját nemcsak a telefonnal rendelkező előfizetők, de akár a szállodákban és éttermekben tartózkodó vendégek is élvezhetik. Az így elkészült második változat kétmanuálos klaviatúrával rendelkezett, és a zenei erőmű testében nyolc acéltengelyen 145 rotor pörgött. A tehervonat nagyságú, közel 200 tonnás gépezetből több száz kilométer hosszú elektromos kábelen át kristálytiszta hangon áradt a zene.
Az Electrical World című folyóirat 1906. március 10-én megjelent számában a gigantikus dinamóhangszert már telharmonium néven mutatták be. A nagyszabású és sikeres reklámkampány után a pénzemberek úgy döntöttek, hogy a komoly érdeklődés miatt az új instrumentumot New York központjában, a Broadway egyik patinás épületében szerelik össze. A motort, a dinamókat és a kábeleket a pincében helyezték el, míg a koncertek az utcafronton, a telharmonic Hallban zajlottak. A nyitóhangversenyre több mint kilencszáz díszvendéget hívtak, akik lesétálhattak az alagsorba, és megcsodálhatták az óceánjárók gépházára emlékeztető szerkezetet. Az első évben valóban óriási volt a lelkesedés, de a napi két koncert mellett alig tudtak gyakorolni a művészek, így az előadások színvonala érezhetően csökkent. Az elegáns szállodákban egy ideig még sikeres volt a telefonos zeneszolgáltatás, sőt látványos színházi előadásokat is rendeztek, de minden igyekezet ellenére a telharmoniumra egyre kevesebben voltak kíváncsiak.
A vállalat csődbe ment, így 1908. február 16-án végleg bezárta kapuit a telharmonikus hangversenyterem is. 1910-ben Holyoke-ban a kudarc ellenére megépítették a harmadik modellt is, amely bár sokkal többet tudott elődeinél, már nem vonzott elég érdeklődőt. Cahill vállalkozása tönkrement, és az egykor világraszóló szenzációnak tartott hangszer sorsa végleg megpecsételődött. Arthur Cahill 1951-ben még egyszer megpróbálta a garázsában tárolt egykori prototípust feléleszteni, de senkit se érdekelt a lehetőség. Az alkatrészek örökre eltűntek, de közel száz év távlatából állíthatjuk, hogy a
