Egy nő Verdi zsenijének árnyékában

Giuseppina Strepponi Gyurkovich Károly képén (részlet)

A 19. század harmincas éveiben feltűnt az operaszínpadon egy istenáldotta tehetségű énekesnő, aki már a húszas éveinek kezdetén meghódította a közönséget. Giuseppina Strepponi (1815-1897) volt az, aki később Verdi felesége lett.

Hangja könnyed volt és erőteljes. A legnehezebb koloratúr szólamokat könnyedén énekelte, de hangjának drámai súlya is volt. Kifejező készsége megmutatkozott a súlyos drámai szerepekben épp úgy, mint a könnyed, vidám szerepekben. Minden műfajban kiválót alakított. Nemcsak a közönség, hanem az impresszáriók is versengtek érte. Sikereihez nem kis mértékben járult hozzá karcsú alakja, szép megjelenése, műveltsége. Szegény családból származott, négy testvére volt, és apját, akitől a zenei tehetségét örökölte, korán elvesztette. Apja csak 34 éves volt, mikor a család családfő nélkül maradt. Így Giuseppina Strepponira maradt a feladat, hogy segítse a testvéreit és az édesanyját.

Giuseppina Strepponi 1840-ben

Strepponi kisasszony 27 éves korára sztárgázsit kapott. Olyan népszerű volt, mint századunkban Callas, és szerepkörük is többé-kevésbé egyezett az addig megírt olasz operák főszerepeivel. A legnehezebb koloratúrszoprán szerepeket játszotta a következő Bellini-operákban: Norma, Puritánok. Donizetti műveiből gyakran szerepelt a Boleyn Anna, A szerelmi bájital és a Lammermoori Lucia című operákban. Volt olyan hét, hogy négyszer énekelte a Normát. Aki ismeri a művet, el tudja képzelni, hogy ez milyen megterhelést jelenthetett ennek a nagyszerű énekesnőnek. Leírták a korabeli kritikusok, hogy előfordult, hogy hússzor is függöny elé tapsolták a rajongók Strepponi kisasszonyt, akit akkoriban úgy tituláltak, hogy

„primadonna assoluta”.

A fellépéseket még kimerítőbbé tette az a körülmény, hogy folyton folyvást úton kellett lenniük Milánó, Torino, Genova, Trieszt, Velence, Róma, Nápoly, sőt Palermo között. Kiszolgáltatva az útviszonyoknak, időjárásnak, impresszáriók mohó meggazdagodási vágyának, szexuális zaklatásnak, és annak a kötelezettségnek, hogy a családot támogatni, sőt a megszületett, de eltaszított gyermekeiről, legalább is anyagilag, gondoskodni kellett. Strepponi kezdett kimerülni lelkileg is és fizikailag egyaránt.

Különösen nagy sikerei voltak a szalonestélyeken. Itt is, mint a színpadon el tudta kápráztatni a hallgatóságát éneklésével, bájával, de műveltségével is. Több nyelven beszélt, nagyon olvasott volt. Szerette a klasszikusokat, és fűtötte a patriotizmusa is. Ízig-vérig olasz volt, és gyűlölte a Habsburg elnyomókat. Harmincas éveinek közepe táján hangja már veszített fényéből, erejéből. Mindezek ellenére, ha neve szerepel a plakáton, akkor biztos volt a siker, és telt házat vonzott. Igyekeztek a szerzők megnyerni a művésznőt újabb operáik főszerepének eljátszására.

Giuseppina Strepponi

A Nabucco-próbák során találkozott Verdi Strepponival. Sőt, Strepponi elvállalta Abigél nagyon igényes szerepét az operában. Verdi számára ez nagy megtiszteltetés volt, és záloga a sikernek. A két kiváló muzsikus és patrióta nagyon egymásra talált. Verdi még nem volt otthon a művészvilágban, nem ismerte az intrikákat, a kulisszatitkokat. Strepponi bevezette őt magasabb társaságba. Bár már a művésznő hangja nem csillogott a régi fényében a nem takarékos bánásmód miatt, a Nabucco frenetikus sikert aratott. Az előadások nemzeti tüntetésbe csaptak át. Az első néhány előadás után másnak kellett átvenni a női főszerepet. De mint társ, a két művész testileg-lelkileg bensőséges viszonyt alakított ki. Strepponi diktálta az összeget, melyet Verdi kikötött tiszteletdíjként.

Strepponi keresett Verdi számára alkalmas irodalmi műveket. Fordított számára francia és spanyol regényeket, drámákat, és összehozta híres költőkkel, akik szövegkönyvet írtak Verdi számára. Így került sor Victor Hugo Ernanijára, Schiller Ármány és szerelem című drámája alapján készült Luisa Millerjére, valamint Shakespeare Macbethjére.

Időközben Strepponi végkép búcsút vette a színpadtól. Rövid, de fényes pályája volt, mint opera primadonnának.

Most már nem akart más lenni, mint hű társ, felesége egy rendkívüli zseninek, akit minden tekintetben támogat.

Verdi sikereinek teljében volt. Velencében bemutatták a Rigolettót 1851-ben Victor Hugo A király mulat című drámája alapján. Majd hatalmas sikerrel Rómában a Trubadúrt. Ennek történetét Strepponi fordította le Verdinek spanyolból. Dumas Kaméliás hölgy című regénye, majd színdarabja alapján készült Traviata az egyetlen Verdi opera, melynek cselekménye saját korában játszódik. Strepponi saját magát látta Violetta helyzetében. Könnyelmű fiatalkori bűneiért kellett később bűnhődnie. Készült is egy festmény, melyen Strepponi hajában kamillavirág van. Ezzel is érzékeltetni akarta a hasonlóságot saját sorsa, és Valery Violetta sorsa között.

Időközben Verdi világhírű, elismert, ünnepelt és vagyonos ember lett. A magánélet gondjait Strepponi igyekezett levenni Verdi válláról. A saját birtok berendezését, építési munkálatait, a levelezéseket átvállalta.

Két éven át Párizsban élt Verdi és élettársa. Itt Strepponi énekiskolát tartott fenn. Majd végre elkészült a saját házuk Sant’ Agatában, és beköltözhettek 1859-ben. Verdi ekkor valóban úgy érezte, hogy Peppino, ahogy Strepponit becézte, megértő, intelligens társ, aki igyekszik mindenben kedvében járni, elviseli rossz hangulatait.

Strepponi magát háttérbe szorította, és mindent a zseni szolgálatába állított.

1859-ben, minden feltűnést mellőzve, egy kis kápolnában házasságot kötöttek. Az esküvői tanúk a helybeli harangozó és a kocsis volt. Verdi ekkor 46, felesége 43 éves volt. Felmerül az a rosszmájú inszinuáció, hogy azért vártak eddig, mert ekkor vált nagykorúvá Peppino törvénytelen gyereke, aki Firenzében nevelkedett, és az anyja csak nagy ritkán, és feltűnés nélkül látogatta csak. A többi gyermekéről még ennyire sem gondoskodott. Az anyai érzés hiánya sok lelkiismeret-furdalást okozott neki. De ő Verdit akarta szolgálni, és más érzést visszaszorított magában.

Giuseppina Strepponi

Az évek múlásával Giuseppina (Strepponi) Verdire gyakorolt hatalmas hatása csökkent. Többször támadt vitájuk, sőt veszekedések és morózus hangulat is felütötte a fejét. Ekkoriban meghalt Giuseppina 25 éves fia. Giuseppina nem írt a naplójában anyai fájdalmáról. Sőt, a másik három elhagyott gyermekéről sem tesz említést. Tudta, hogy ezekkel a kérdésekkel nem terhelhette Verdit. Ez együttélésüknek feltétele volt. Ez idő tájt Verdi adoptálta egy unokahúgát, Maria Verdi néven, aki az egyetlen törvényes örököse lett.

A zeneszerző és felesége közti házastársi viszony egyre feszültebb lett. Guiseppina külsőleg is változott. A korábbi darázsderék a múlté lett, meghízott, sokat betegeskedett, gyakran volt depressziós.

Egy levelében Guiseppina azt írja, hogy mikor valaki eljut egy bizonyos korhoz, már csak emlékeiből él, az érzelmek, barátságok nem maradnak érintetlenül, és nem elég szerencsés ahhoz, hogy bárkiben és bármiben is bízzék. Már rengeteg csalódáson kellett keresztül mennie, és a korábbi buzgó vallásos hite is megrendült. Az a vigasza csupán, hogy

aki Verdire emlékezni fog, az őróla sem feledkezhet meg.

Verdi tele volt tervekkel, energiával. Boito közreműködésével komponálta a csodálatos életművet megkoronázó Otellót. A magát mindig megújítani képes idős mestert hatalmas ovációval ünnepelték az Otello bemutatóján Milánóban. A Verdi házaspár lakosztálya előtt a tömeg éljenezte a mestert, és követelte, hogy láthassák. A zenekar eljátszotta a Traviata III. felvonás előjátékát, és az egész tömeg a híres Nabucco kórust énekelte. Giuseppina csak a függöny mögül figyelte az eseményeket. Tudta, hogy már régóta nincs Verdire befolyása, sőt Verdit irritálja a jelenléte, noha ő minduntalan bizonygatta, hogy mennyire szereti őt, és hatalmas személyiségnek tartja, de bölcsen háttérbe vonul, mert „ahol egy géniusz él körülöttünk, ott a halandóknak áldozatot kell hozni”. Giuseppina sajnálkozással
vegyes nosztalgiával gondolt vissza fiatalkori sikereire a színpadon, a szalonokban,
a pohárköszöntőkre, a szerelmi kapcsolatokra.

1893-ban, 80 éves korában Verdi befejezte utolsó remekművét, egy vígoperát, a Falstaffot. Giuseppina elment az egyik próbára, és nagyon találóan írta a műről, hogy egy új zsáner született, egy új művészet, zene és költészet, majd meglátjuk, hogy fogadja a közönség és a hozzáértők.

Giuseppina Strepponi 1890-ben

1897-ben, 82 éves korában Giuseppina Strepponi Verdi elhunyt. Ötvenhárom évet éltek együtt. Az aggastyán Verdit mélyen megrázta Giuseppina halála. Az utolsó évtizedek házastársi veszekedései, gyűlölségei, majd mellőzése ellenére nagy hálával tartozott és érzett az eltávozott iránt, aki egész életét Verdi szolgálatába tudta állítani anyai érzéseit is félretéve. Osztoztak a sikerekben, de Strepponi volt az is, akit velencei közönség kifütyült a Traviatában, de ő volt egy személyben a titkárnő, piszkozatok lemásolója, az üzletasszony, és egy időszakban az inspiráló, míg Verdi volt a szikla és a horgony. Bár idős korára Giuseppina nem tudott Verdivel együtt olyan magaslatokra szárnyalni, mint a mester.

Guiseppina Streppoli Verdi végrendeletében leszögezte, hogy szegényen jött a világra, és szeretné, ha minden pompa nélkül temetnék el, és Teresa Stolzra hagyományozott egy gyémántokkal kirakott karperecet.

A szerző, dr. Köves Péter ny. főorvos és elkötelezett zenebarát, akinek már közel 30 kulturális vonatkozású írása jelent meg a „Lege Artis Medicinae” c. folyóiratban.

(A teljes írás a Parlando oldalán olvasható)