Fokanov Anatolij: „Szerelmes lettem az Operaházba”

Fokanov Anatolij a kamaraénekesi kitüntető címmel - fotó: Nagy Attila

Idén ünnepelte huszonöt éves operaházi jubileumát Fokanov Anatolij, akit tanárai már a pályája elején az olasz baritonszerepek felé irányítottak. Rigoletto, Scarpia és Germont megformálójának 2017 a meglepetések éve volt.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– 1990-ben, amikor éppen a baskíriai főváros, Ufa operaházának művészeként dolgozott, egy társasút alkalmával Budapesten járt, és bátran bekopogott a Magyar Állami Operaház akkori fő-zeneigazgatójához, hogy hallgassa meg Önt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy 2017-ben negyedszázados tagságát itt fogják köszönteni, mit szólt volna hozzá?

Kezdetben nem gondoltam arra, hogy társulati tag legyek, mert addigra több országban éltem már, nagy operaházakban dolgoztam, és ez a mozgalmasság, az új helyzetekben történő állandó megmérettetés hozzátartozott a művészléthez. Budapesten Ütő Endre akkori főzeneigazgató a meghallgatás után csak annyit mondott, majd értesítenek. Ezzel szemben Belgrádban, ahová szintén elutaztam, és ugyancsak felkerestem a helyi Operát, azonnal szerződést ajánlottak, és előadást szerveztek a főszereplésemmel. Ebből aztán nem lett semmi, mert kitört a délszláv háború, viszont Ufába visszatérve nem sokkal később megkaptam Ütő Endre üzenetét, mely szerint vendégművészként várnak a magyar fővárosba. Itt aztán nagyon segítőkész, kedves karmesterekkel, kollégákkal találkoztam, ráadásul szinte mindenki beszélt oroszul, és azt tapasztaltam, hogy a hazai közönség a legjobb a világon – rögtön reagálnak arra, amit hallanak –, ezért hamar otthon éreztem magam. Szerelmes lettem az Operaházba és Csillába, akivel huszonnégy éve vagyunk házasok.

– Budapest előtt valóban gyakran váltogatta az országokat és a társulatokat: Oroszország, Komiföld, Baskíria, Tádzsikisztán. Az állandó változás vagy a megnyugvás illik jobban Önhöz?

Azt gondolom, hogy sokáig kerestem a helyem a világban, de itt végre megtaláltam. Minden alkalommal, amikor belépek az Andrássy úti Ybl-palotába, elcsodálkozom azon, hogy azt érzem, ez az „enyém”, én itt vagyok otthon.

–  Verdi-baritonnak nevezi magát. Ez az évek során alakult így, vagy már a pályája elején világossá vált, hogy az olasz mester „Önnek írta” ezeket a szerepeket?

Már a novoszibirszki zeneakadémián azt mondták, hogy a hangszínem alapján olasz operákat kell énekelnem, és nem is bántam, mert mindig is nagyon szerettem Verdit, Puccinit, Mascagnit.

– Orosz nyelvterületen az előadásokat rendszerint oroszul énekelte. Ez a tény mennyire nyomta rá a bélyegét az olasz repertoárjára?

Nehezebbé tette a munkám az orosz nyelv, mert a használata nem kényelmes az itáliai kompozícióknál, és ugyanígy, Csajkovszkij vagy Rimszkij-Korszakov operáit más technikával kell megformálni, mint például Puccini vagy Bellini zenedrámáit. Verdivel azért is jó foglalkozni, mert a zeneszerző maga is mestere volt az éneklésnek, és a tapasztalatai alapján írta meg darabjait. Egyszer felkértek egy németországi Anyeginre, de mivel németül kellett volna előadni a művet, nem vállaltam. Tanultam ezt a nyelvet, nem ez volt a fő gond: azt éreztem, hogy a darab így olyan lett volna, mintha Wagner szerezte volna. Az akcentus nagyon fontos, a zenét is meghatározza. Eredetiben szeretek énekelni, a Carment franciául, a Mahler-dalokat németül.

Fokanov Anatolij az Otello című előadásban – fotó: Nagy Attila

– Hogyan készül fel egy új előadásra?

A novoszibirszki opera fő-zeneigazgatójától, Izidor Zaktól azt tanultam, hogy el kell olvasni az opera alapjául szolgáló eredeti művet. A Rigoletto esetében Victor Hugo A király mulat címűt, a Macbeth előtt pedig a Shakespeare-drámát. Ezt a gyakorlatot azóta is követem, mert – ahogy ő mondta –, e nélkül az első próbán valójában nincs miről beszélni. Engem érdekel továbbá a történelmi háttér is, mindig utánanézek, hogy a keletkezés idején mi történt, és a darab hogyan illeszkedik a szerző életművébe. Utána meghallgatok legalább öt-hatféle előadást, idegen nyelv esetében figyelem a kiejtést, a hangsúlyokat. Amikor franciául kellett énekelnem, akkor egy francia tanárnő segített a helyes ejtésmód elsajátításában. A kottáimban minden le van fordítva oroszra, hogy pontosan tudjam, miről énekelek. Számomra egyébként a próbafolyamat a legnehezebb, de mire az előadásra kerül a sor, mindent magamba szívok. Ez a biztos tudás azért is fontos, mert a színpadon egy pillanatra sem szabad kiesni a szerepből. Azt szoktam mondani, hogy ha hátat fordítok a közönségnek, akkor is játszom. Ők ezt pontosan érzik, és így kerülnek bele abba a szinte hipnotikus körbe, amit egy-egy szerepformálás jelent.

– A novoszibirszki Glinka Zeneakadémián Vlagyimir Didkovszkij volt a mestere, énektanára a Bolsoj egyik korábbi énekese, Jevgenyija Kragyinova volt. Ön kinek adja tovább a tudást?

Van olyan kollégám, aki tanácsot kér tőlem, és szívesen segítek neki. Ám annak ellenére, hogy van pedagógusi diplomám, nem vállalok tanítványokat. Kezdő koromban láttam, hogy mennyire elnyűttek voltak azok, akik a tanítás mellett énekeltek is. Szerintem a színpadra nem lehet fáradtan bejönni, úgy nem lehet a maximumot nyújtani.

– Pályája során hatvan operai szereplő bőrébe bújt. Ha nem számítana a hangfaj, és egy alkalommal bármelyik operai hőst elénekelhetné, ki lenne az?

Oroszországban gyakran előfordult, hogy tenorista vagy basszista szerepet is rábíztak a baritonokra, így én is énekeltem olyan szólamokat, amelyek eredetileg nem az én hangszínemre íródtak. Ha egy opera erejéig női hangom lehetne, akkor a Sámson és Delilából Delilát választanám.

– Az elmúlt időszakban könyv jelent meg a pályájáról, idén a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese lett, augusztusban pedig állami kitüntetésben részesült, tisztikeresztet kapott. Ennyi komoly visszajelzés után hogyan folytatja tovább?

Ezek mind hatalmas elismerést jelentenek számomra! A kamaraénekesi címet általában fiatal művészeknek ítélik oda, így különösen megtisztelő számomra, ha még engem is ifjúnak tartanak (nevet). A tiszti keresztet el sem akartam hinni, korábban azt gondoltam, hogy ez elsősorban a tudósok privilégiuma. Az idei év a nagy meglepetéseké, mert a felsoroltakon kívül nagyon meghatott az is, ahogy a huszonöt éves jubileumomat ünnepelték. Az Erkel Színházban egy Rigoletto-előadás után bejött a színpadra Ókovács Szilveszter főigazgató, köszöntött, tortát toltak be tűzijátékkal, és a közönség felállva énekelt – nekem. Nem is értettem igazán, hogy mi történik körülöttem! Ez a sok elismerés annak a jele is lehetne, hogy egy pálya lezárult, de szerencsére nem így van. Október 30-án Verdi Stiffeliójában Stankar tábornok szerepét énekeltem, amit először formáltam meg, novemberben pedig Győrben léptem fel Verdi Requiemjében. Decembertől februárig az Erkel Színházban a Traviatában Germontként, a Toscában Scarpiaként leszek látható-hallható, és külföldi megbízásokról is tárgyalok. Továbbra is a művészi munkámmal igyekszem meghálálni a felém áramló sok-sok szeretetet.