Koreográfia, nyitány és pezsgő

Pacsay Attila fotó: Ritter Doron

Különleges szellemi csemegékkel készültek az Opera művészei az Erkel Színházban megrendezett újévi koncertre: a Magyar Nemzeti Balett szólistája, Sarkissova Karina Mendelssohn zenéjére alkotott koreográfiát, Pacsay Attila zeneszerző pedig nyitányt komponált erre a különleges alkalomra.

Noha a kecses balerinát elsősorban szólószerepek megformálójaként ismerhetik a balettrajongók, a Magyar Nemzeti Balett első karakter magántáncosnője a január 1-jén rendezett hangversenyen ezúttal önálló alkotással jelentkezett. Ne higgyük azonban, hogy a moszkvai Bolsoj Színház balettiskolájának egykori növendéke először készít táncművet! A feltűnően dekoratív, sokoldalú, orosz művésznő a bécsi operaház szólistájaként több ízben koreografált baletteket, operákat, filmes és televíziós produkciókat, még egész estés művel is meglepte a közönséget. Ilyen minőségében legnagyobb sikerét a Wiener Staatsoperben a Libertangóval érte el, amely produkciót több mint százszor láthatta a publikum különböző szólistákkal.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Sarkissova Karina még Anna Nyetrebkóval is dolgozott együtt: annak a híres Carmen-adaptációnak alkotta meg tánctervét, amelyben a világhírű orosz szoprán Michaela szerepét alakította, rendezője pedig nem kisebb alkotó, mint Franco Zeffirelli volt. A mostani, gyöngyöző pezsgőre hasonlító, ünnepi, ugyanakkor könnyed kompozíciót az orosz művésznő kedvenc kollégáival, Popova Aleszjával, Leblanc Gergellyel, Tanykpayeva Aliyával és Felméry Lilivel készítette el.

Számomra ők olyan karizmatikus táncosok, akikkel el tudom mondani azt, amit szeretnék. Úgy érzem, ha együtt dolgozunk, a siker ötven százaléka már eleve garantált.

Sokat segített a mű betanításában, hogy Karina maga is táncos: egyrészt tökéletesen meg tudja mutatni a lépésanyagot, másrészt tisztában van vele, melyek azok a kényelmetlen, kellemetlen mozdulatok, amik elkerülhetők.

A koncert, ami nélkül nincs újév

Pacsay Attila zenei berkekben elsősorban filmzeneszerzőként, főleg animációs filmek komponistájaként ismert. Ő írta az Oscar-díjra jelölt Maestro zenéjét, de játékfilmekhez is készített zenei anyagot, például Gárdos Péter Hajnali láz című mozijához, amellyel a pármai filmzenei fesztiválon Violetta d’Oro, azaz Arany Ibolya-díjat nyert. Most azonban szimfonikus művel, egy nyitánnyal jelentkezett.

„Ennek a műfajnak a 19. században jelent meg az önálló változata. Addig az operák elején voltak hallhatók, azzal a céllal, hogy a közönség ráhangolódjon a történetre, a későn jövők még azelőtt elfoglalhassák helyeiket, hogy valami fontos történne a színpadon, és hogy a zeneszerzőnek legyen alkalma az opera legjobb témáit elültetni a közönség fülében. Később az önállósult nyitányok egy-egy jelentősebb koncert vagy ünnepi alkalom fényét voltak hivatottak emelni. Ezt a hagyományt én sem szerettem volna megszakítani, de azért átfutott a fejemben az az elképzelés, hogy valami igazán meghökkentő ötletet kellene megvalósítani. Elgondolkodtam azon, hogy a darab elejétől a végéig csak nagyon hosszú, pianissimo tartott hangokkal variálnék, azokat alakítanám hangfürtökké, és az összes történés ezek változásából és dinamikai trükkökből állna össze. De ezt egyrészt Ligeti György már a hatvanas években jó pár művében zseniálisan megvalósította, másrészt ezek a szándékok csak a lázadó énem gyerekes megnyilvánulásai lennének, hiszen a polgárpukkasztás Igor Stravinsky és Erik Satie idejében volt autentikus. Ebben az értelemben ez a nyitány, akár a filmek esetében, alkalmazott zene. Az Opera egyetlen kérése a zenekar összeállításával volt kapcsolatos: mivel a koncerten elhangzott Beethoven IX. szimfóniája, a hangszerelésnek azonosnak kellett lennie” – avat be a zeneszerző.

Noha a mai kortárs zenében jobbára már több a számítógépes, illetve hangmérnöki munka, mint a kottaírás, Pacsayra ezek a megoldások nem jellemzőek. „Nincs kifogásom a technika ellen, sőt, nagyon szeretek kísérletezgetni az elektronikus újdonságokkal, mégis, az eddigi darabjaimban alig lelhetők fel a 21. század ilyen jellegű vívmányai. Valahogy mindig az jut az eszembe, hogy ezt vagy azt az ötletet melyik zseniális zenész kollégám játszaná el a leghitelesebben. Szinte mindig muzsikusokban gondolkodom, mert számomra az az egyik legnagyobb elismerés, amikor az előadókon azt látom, hogy élvezték a feladatot, amit rájuk bíztam.”