Az elektrofónia történetében többször is előfordult, hogy egy-egy különleges zeneszerszámot nem tudósok és villamosmérnökök, hanem képzőművészek találtak fel.
Az olasz futurista Luigi Russolo (1885–1947) volt az első ismert festőművész, aki hangszereket is készített. A tölcséres hangvetőkkel felszerelt, paralellepipedon formájú dobozokból álló hangszercsalád tagjait Intonarumorinak nevezte el.
Az ipari és városi zajokat, a sistergést, zúgást és robbanásokat akusztikus módon imitáló Russolo-phone – bár szerkezetének bizonyos alkatrészeit villanymotor mozgatta – nem számított elektrofonnak, de az 1913-ban óriási sikerrel bemutatott instrumentum elsőként hívta fel a figyelmet az embert körülvevő hangok újraértelmezésének szükségességére.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
Az elektrotechnikai találmányokkal foglalkozó fizikusok munkáját a festőművészek egyéni világlátása és kreativitása olyan zenei eszközök kikísérletezésében is segítette, amelyek játék közben vizuális élményt is nyújtottak. A Louis-Bertrand Castel (1688–1757) által 1725-ben készített Clavecin pour les yeux (okuláris csembaló) volt talán a legkorábbi fényhangszer, amelyről Georg Philippe Telemann 1739-ben publikált leírásából tudunk. Johann Gottlob Krüger 1743-ban készített Farben-Clavicymbelje, Bainbridge Bishop 1877-ben épített Color Organ nevű színjátszó berendezése, Alexander Wallace Rimington 1895-ben bemutatott fényorgonája és Alexander Mozel, Alekszandr Szkrjabin Prometheus című zeneművének ősbemutatójára készített fénykoszorúja, mind a zene és a színek mélyebb összefüggéseit szemléltették.
Az 1916-ban bemutatott Piano Optophonique (optofónikus billentyűs hangszer) Vlagyimir Baranoff Rossiné (1888–1944) találmánya volt. A hangokat és a fényeket egyszerre megjelenítő készülék billentyűivel kapcsolt villanymotorok a játékos elképzelése szerint pörgették a korpuszban lévő festett üveglemezeket.
A művész a cserélhető korongokra különböző színeket és alakzatokat festett, így az erős fénysugár – átvilágítva az egymás előtt forgó lencséket – kaleidoszkópszerű képet vetített a falra.
Fontos megemlíteni, hogy a fotocellákkal és perforált vagy fotoemulzióval készített celluloidlemezekkel működő instrumentumok, így a Spielmann Superpiano, a Toulon Cellulophone, az Optigan vagy a Photona alapvetően különböztek a fénynyalábot kizárólag művészeti céllal alkalmazó optikai szerkezetektől.