Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap H. Zováthi Alajos: „Érzem a dirigens rezdüléseit.”

H. Zováthi Alajos: „Érzem a dirigens rezdüléseit.”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

H. Zováthi Alajos „a Magyar Állami Operaház Kamaraművésze” megtisztelő cím birtokosa. A zenekar kiváló nagybőgő-szólamvezetője szerény szabadkozással indítja a beszélgetést, jóllehet a hazai zenei életben eddig eltöltött évtizedei bővelkednek emlékezetes pillanatokban és nagy találkozásokban.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Annak idején egyértelmű volt a hangszerválasztása?

– Eredetileg hegedültem, de a felvételi előtt egy tornaórán eltörtem a kezemet. Mondhatni, a véletlennek köszönhető, hogy bőgős lettem, de nem bántam meg, hogy így alakult. Tanárom, Tibay Zoltán szintén az Opera zenekarának nagyszerű szóló nagybőgőse és szólamvezetője volt. Ötödéves zeneakadémistaként jött a lehetőség: a tanár úr tanácsára elmentem az operaházi próbajátékra. Az abszolút szakmai tekintélynek számító Mihály András igazgató előtt játszottam egy koncertdarabot úgy két percig, aztán kiküldtek. És felvettek. Ő hallotta, megérezte, hogy ki mit tud.

– A kamarazenélés, a szólistalét kevésbé vonzotta?

– Tárnai Antal, aki először a kezembe adta a bőgőt, a Magyar Állami Operaházból ment nyugdíjba, úgyhogy valójában mindkét mesterem ehhez az intézményhez kötődött. Mindig is szerettem ezt a műfajt, kezdettől ide akartam kerülni. Akadémistaként kétszer jártam Bayreuthban. Nyaranta összeállt ott egy ifjúsági zenekar, amelybe rendszerint a keleti blokkból is hívtak fiatalokat. Több előadásra is bejuthattam a Festspielhausba; diákként a kakasülőre kaptunk olcsóbb jegyeket.

Hatalmas Wagner-élményekben lehetett részem.

1983-ban láttam a Parsifalt, és a Siegfried kivételével a Ringet, amelyet Solti György vezényelt. Megmaradt bennem a kritikus német közönség reakciója, amitől Solti elég feszültnek tűnt… Az operaműfaj egyébként azért is jó, mert a kamarázásra is lehetőséget ad. Sokszor játszottam koncerteken, de igazán a zenedrámák világa ragadott magával.

Művészeit díjazta az Operaház

– Több mint harminc éve tagja az együttesnek. Milyen a zenekar belülről?

– Mint egy család. Sokat vagyunk együtt, jól ismerjük egymást. Tudjuk, ki mire érzékeny; figyelünk arra, hogyan szólunk a másikhoz, hogyan kérünk valamit. Ez azért is fontos, mert csak odafigyeléssel, empátiával hozhatjuk ki a legjobb eredményt a közös munkából. A szólamunk szerintem ebből a szempontból is nagyon jó. Az utóbbi időkben szakmailag sokat fejlődött a zenekar, a vezetők egyre igényesebbek lettek.

– Vészhelyzetek, leállások, nagy izgalmak előfordultak?

– Alig. Egy Boleyn Anna-előadásra emlékszem, amikor Erdélyi Miklós intett a színpadi zenészeknek, de nem voltak sehol. Fogalmam sincs, hogyan fordulhatott elő. Pillanatnyi tanácstalanságot követően jelezte, hogy megyünk tovább, de a zenekar egyik fele máshonnan indult. Persze a közönség érzékelte a zavart, de hamar sikerült úrrá lenni a káoszon. Az ilyen kellemetlen szituációk szerencsére nagyon ritkák.

Lukács Gyöngyi: „Még szerencse, hogy az élet és az opera nem pontosan fedik egymást”

– Számos kiváló karmesterrel dolgozott. Kik voltak Önre a legnagyobb hatással?

– Mindenekelőtt Lamberto Gardelli. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Tudta, hogy az „idő”, a szünet, a csend is zene; nála érezni lehetett ezt. Nem azért mondom, mert ő is bőgős volt… Időskorára lassultak a tempói, de végig fantasztikus volt. Egyébként a legelső próbaélményem is hozzá kötődik. 1985 szeptemberében a Vörösmarty téri, azóta lebontott épületben a Manon Lescaut felújítására készültünk az Állami Hangversenyzenekar próbatermében. Gardelli tiszta mosollyal vezényelt, énekelt, remek hangulatot teremtett. A felkészült, irányító karmestereket szeretem, akiknek konkrét elképzelésük van a darabról. Nem jó, ha valaki teret enged, szabadságot ad nekünk.

Az önállóság a kamarazene világa. Én próbálom megérezni, átvenni a dirigens rezdüléseit.

Ráhangolódom. Nagyszerű volt Giuseppe Patanè, aki mindent fejből vezényelt. Szívesen emlékszem a fiatal Jurij Szimonov szuggesztivitására. Hihetetlen, hogy az Anyeginben mennyire uralta és inspirálta a zenekart. És nagy ajándék, hogy főiskolásként még Leonard Bernsteinnel és Doráti Antallal is játszhattam.

– Az elmúlt évtizedekben más együttesek is meghívták, a Hungarotonnál pedig megjelent egy lemeze, amelyen Haydn és Albrechtsberger duók és triók közreműködője…

– Korábban hosszú éveken át szerepeltem az Osztrák–Magyar Haydn Zenekarral, a Budapesti Fesztiválzenekarral pedig Bottesini Gran duo concertantéját és Dittersdorf Brácsa-bőgő kettősversenyét adtuk elő. Pályafutásom során sokszor játszottam például Mozarttól a Per questa bella mano koncertáriát. A kamarázás egyébként az operai munkában is segít.

Sümegi Eszter: „Ha valakiből miattam vált zenekedvelő, akkor már megérte”

– Hogyan készül, és mi a művészi ideája?

– Egy lelkiismeretes vonósnak mindennap gyakorolnia kell egy-két órát. Sokan nem tudják, hogy az előadások mellett mennyi az otthoni munka.

Én a reggeli indulás előtt minimum egy órát töltök a hangszeres játékom karbantartásával.

 Nem is érezném magam jól e nélkül. Utána nyolc órát ülünk az árokban vagy a próbateremben. Visszatérve Gardellire, a vezénylésmódjára: olyan pianókban azóta sem volt részem. Gyakran téma, hogy kevés vagy éppen sok a zenekar. A mai rézfúvós hangszerek nagyon telítik a hangzást, mert felhangdúsabban szólnak, mint 19. századi elődeik. Gardelli kisebb-nagyobb ráhatással ugyan, de mindig elérte azt a bizonyos régi, szinte lebegő hangszínt. Nálunk, nagybőgősöknél már a vonó „önsúlya” is túl van a pianissimón. Ezért ha nagyon finomak akarunk lenni, akkor picit emelnünk kell a vonót, vagyis teljesen elkönnyíteni, ami igencsak igénybe veszi a kart és a vállat. Hosszabb távon nehéz fizikai munka.

– Egy elfoglalt zenekari művész meg tudja őrizni a rajongást?

– Akik itt vagyunk, nagyon szeretjük a zenét; nem nagyon akad közöttünk „megélhetési muzsikus”. Kiégés persze előfordulhat, mint minden szakmánál. Én ezért is szeretem a változatosságot és az új kihívásokat. Mindenevő vagyok. A gyakran játszott daraboknál az automatizmus veszélyes lehet. De például a nagy szériában futó ifjúsági előadásoknál a zsivaj, a különböző reakciók sem hagyják, hogy bármi rutinná váljon számunkra.

A gyerekek őszinte érzelemnyilvánítása, nevetése, figyelme mindenre gyógyír.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X