Nemes László, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar alapító igazgatója mesélt a zenekar alakulásáról, a zenei és politikai környezetről, a zenekar hivatásossá válásáról.
A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar 25 évvel ezelőtt lett hivatásos együttes, de megszületése 48 évre vezethető vissza: ekkor – 1970-ben – létesült a XXII. kerületi Állami Zeneiskola, mai nevén a Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola. Mint frissen kinevezett alapító igazgatónak kiemelt céljaim között az szerepelt, hogy az új iskolának minél előbb legyenek zenei együttesei, zenekara kórusa. Ezt azért tartottam nagyon fontosnak, mert
kora ifjúságom és zenei eszmélésem óta tudom, hogy milyen nagy boldogság az együttmuzsikálás.
Ezt először Pápán – szülővárosomban – tapasztaltam meg, ahol már kétévnyi gordonkatanulás után részt vehettem az iskola vonószenekarában. Ez az élmény olyan hatással volt hangszeres fejlődésemre, hogy röviddel később már a pápai pedagógus zenekarban is játszhattam. Amit addig csak rádióból ismertem, azt akkor már saját bőrömön is megtapasztalhattam: a klasszikus zene hallgatásának és játszásának varázslatát. Már akkor elhatároztam, hogyha egyszer lehetőségem adódik, én is szervezek hasonló zenei együttest. Ez az elhatározásom gyorsan teljesült, mert a pápai Türr István Gimnázium tanulójaként megszervezhettem első zenekaromat, amelynek koncertmestere az irodalomtanárom, a nagybőgőse a testneveléstanárom, karmestere pedig a matematikatanárom volt. Az iskolán kívül a környező falvakban adtunk hangversenyeket.
Pápa, Győr, Budapest
1955-ben, az érettségi után a győri Konzervatóriumba nyertem felvételt, ahol rögtön az iskola zenekarában játszhattam, nem kisebb személyiség vezetésével, mint Lendvay Ernő igazgató-zenetudóssal. Az első félévi cselló vizsgám ugyanis olyan sikeres volt, hogy a vonós tanszak vezetője, vizsgaelnöke, aki egyben a Győri Filharmonikus Zenekar koncertmestere is volt, meghívott az akkor még félhivatásos zenekarba.
A Győri Filharmonikusoknál megérezhettem azt a csodát, hogy milyen fantasztikus érzés a legkiválóbb karmesterekkel és művészekkel együtt játszani
például Zathureczky Ede hegedűművész, zeneakadémiai rektorral, Kovács Dénes, Kocsis Albert hegedűművésszel, Fischer Annie, Tusa Erzsébet, Zempléni Kornél zongoraművésszel, vagy Banda Ede gordonkaművésszel, Lukács Miklós, Erdélyi Miklós, Lukács Ervin, Sándor János, Carlo Zecchi karmesterekkel.
Amikor családi okok miatt Budapestre költöztem, a mai Duna Szimfonikusok gordonka szólamvezetője lettem. Nyaranta a Szegedi Szabadtéri Játékok zenekarában működtem közre. A zenekari munkámmal párhuzamosan 1965-től a Fővárosi Zeneiskolai Szervezet 6-os körzeti zeneiskolájának budafoki tagozatán indítottam be a gordonkaoktatást, majd két évvel később a budafoki önálló zeneiskola szervezésére kaptam felkérést.
Megszületik a Zenekar
A budafoki önálló iskola megalapításánál, 1970-ben,
legfőbb feladatként tekintettem egy olyan tantestület toborzását, amely segítheti egy zenekarcentrikus iskola fejlesztését kiválóan képzett hangszeres növendékek felnevelésével.
Az eredmények nemcsak Pápán és Győrben követték egymást, de Budafokon is: egy éven belül már szólt is a Budafoki Ifjúsági Zenekar, de mellette megszületett a szintén kiváló eredményeket elért Fúvószenekar és a Budafoki Kamarakórus is (alapító karnagy: Biller István). Ennek a fejlődésnek nagy motiváló erőt biztosított a Kertészeti Kutatóintézet, amely nemcsak próbahelyszínt, de állandó koncertlehetőséget is nyújtott: zongorát és egyéb szükséges felszereléseket vásároltak számunkra, és lehetőséget teremtettek, hogy a fertődi Esterházy-kastélyban működő kutatóállomásuk révén megteremtsék egy évente ismétlődő nyári zenei táborok és kurzusok lehetőségét. További jelentős támogatóink voltak: Budafoki Gyufagyár, Pannonplast, Budafoki Papírgyár, továbbá a Budapest Bank és a Fővárosi Önkormányzat.
A Zeneiskola tárgyi feltételei a XXII. kerületi vezetés jóvoltából egyre jobbak lettek, közben a Zenekar szakmai fejlődése is beindult: a kerületi szerepléseket egyre többször egészítették ki jelentős fővárosi és vidéki helyszínek. A Zenekar 1979-ben már Dániában, majd egy évvel később Varsóban vendégszerepelt a Nemzetközi Zenei Nevelési Konferencián (ISME). Ezt újabb meghívok követték: Bécs, Bonn, Pozsony, Spanyolország, Olaszország, Finnország, Mexikó. Az 1984. évi bécsi Nemzetközi Ifjúsági Zenei Világversenyen zenekari nagydíjasok lettünk, 1985-ben pedig az Európai Zeneiskolák Szövetsége meghívására részt vettünk az I. Európai Ifjúsági Zenei Fesztiválon Münchenben, ahol az Olimpiai Csarnokban játszhattunk a zárókoncerten.
„Hivatásosodjunk!”
Ezek a rendkívüli sikerek vetették fel egyre erőteljesebben azt a gondolatot és igényt, hogy együtt kellene tartani ezt a rendkívül tehetséges zenei közösséget. Egyre közeledett az eszmélés, hogy ezt csak egy biztos pénzügyi alapokon álló, véglegesített együttessel lehet megvalósítani. 1985-től a Zenekar fenntartásába bekapcsolódott első láncszemként a XXII. kerületi új művelődési és ifjúsági ház, továbbá a Közalkalmazottak Szakszervezete, amely korábbi zenekarát fuzionálta a mi zenekarunkkal. Így további muzsikusokat és hangszereket, kottákat és koncertlehetőségeket kaptunk Budapesten, és legfőbb bázisunkon, a XXII. kerületben. A felnőtt- és ifjúsági koncertjeinken zenei életünk olyan kiválóságait köszönthettük közreműködőként, mint Fischer Annie, Kocsis Zoltán, Kovács Dénes, Lukács Ervin, Medveczky Adám. Elnyertük a kerületben élő előadóművészek bizalmát is, mint például Csák József, Pitti Katalin, Jandó Jenő, Takács Tamara, Ötvös Csaba, Pertis Attila, Hegedűs Endre, Leblanc Győző, Gerdesits Ferenc, és zeneszerzőknek is, úgy, mint Pertis Jenő, Károlyi Pál, Hollós Máté, Madarász Iván. Fontos tényként említem, hogy ettől kezdve állandó résztvevői voltunk a szintén általam, 1975-ben kezdeményezett Tétény-Promontor Művészeti Napoknak és a budapesti koncertéletnek (például a Zeneakadémia vagy a Budafoki és a Fővárosi Városháza Díszterme).
Dohnányi Ernő világhírű zeneszerző, zongoraművész, zeneakadémiai professzor és karmester (1877-1960) nevének felvétele újabb örömteli állomása volt a Zenekar hivatásos együttessé válásához vezető útnak 1989-ben.
Azzal, hogy a névadó családja hozzájárult kezdeményezésünkhöz nemcsak Magyaroszágon, de Európában is az elsők voltunk, akik a névfelvétellel tisztelegtek a nagy géniusz emléke előtt.
A zenei fejlődés folyamatosságát azok a kiváló fiatal magyar karmesterek is garantálták, akik kezdettől fogva a zenekar mellé álltak: Bartal László, Kollár Imre, Gál Tamás, Vajda Gergely, Hamar Zsolt, Vashegyi György és Hollerung Gábor.
A közös munka eredménye megmutatkozott abban, hogy a XXII. kerületi önkormányzat 1993. február 9-én hivatásos együttessé nyilvánította Zenekarunkat Hollerung Gábor művészeti vezetésével. Így a mi kerületünk lett az első Budapesten, amely a fővárosi kerületek közül – akkor még egyedülálló módon, de példaértékűen – intézményesítette saját zenekarát, melyhez a kulturális kormányzat később oly módon csatlakozott, hogy kiemelt minősítésű zenekarrá nyilvánította a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekart, méltó állami támogatás biztosításával.
A lokálpatrióta álma valóra vált
Szinte álomszerű, hogy közel fél évszázad mennyi örömet adott valamennyiünknek és bebizonyította, hogy
összefogással, zeneszeretettel, és nem utolsósorban lokálpatriotizmussal sok mindent el lehet érni.
Nagy öröm számomra az is, hogy ebben a sikertörténetben, mint nevelő, mint zeneiskolai alapító igazgató-karnagy és mint a Zenekar alapító igazgató-karmestere részese lehettem ennek csodának. Őszinte szívvel gratulálok minden muzsikusnak – alapítóknak és a maiaknak – kiemelten Hollerung Gábornak és menedzsmentjének az eddig elért sikerekhez. Mindezt persze a további folytatás reményében.
A blogon 25 héten át megjelenő írások nyomtatott formában a BDZ saját magazinjában, a Hangoló különböző lapszámaiban olvashatók.
