A mainstream és a jam session intézményesítése egy zseniális impresszárióra, Norman Granzra maradt. 1944. június 2-án egy 300 dolláros kölcsönből ő szervezett nagyszabású koncertet a 2200 néző befogadására képes Los Angeles-i Philharmonic Auditoriumba, amelyen olyan zenészek szerepeltek szervezett jam session keretében, mint tenorszaxofonon Jack McVea és Illinois Jacquet, harsonán J. J. Johnson, zongorán Nat King Cole, gitáron a popgitárosok akkor még jazzt játszó ősatyja, Les Paul, bőgőn Red Callender, és a dobon Lester Young öccse, Lee Young.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
A koncert hatalmas siker volt. A plakátokon a tömörség kedvéért a korrekt, de tekervényes megjelölés, A jazz concert at the Philharmonic Audotorium helyett a tömör Jazz at the Philharmonic (JATP) szerepelt, ami az elkövetkező évek során márkanévvé nőtte ki magát.
Norman Granz, aki ukrajnai zsidó bevándorlók gyermeke volt, három célt tűzött ki maga elé:
harcolni a rasszizmus ellen, minőségi szolgáltatást nyújtani a közönségnek, és mindebből meggazdagodni.
Los Angelesben kezdett klubkoncerteket szervezni, mindvégig ragaszkodva ahhoz, hogy a közönség és a fellépő együttesek is faji szempontból integráltak legyenek. Granz maga is megtapasztalta a faji előítéletek hátrányait nem is annyira zsidóként, hanem amikor kapcsolatra lépett az afroamerikai énekes-táncosnővel, Marie Bryanttel. 1944-ben Gjon Milivel együtt producere volt minden idők egyik legjobb jazzrövidfilmjének, a Jammin’ the Bluesnak, amelyben Lester Young, Illinois Jacquet, Harry Edison, Barney Kessel, Jo Jones, Big Sid Catlett és Red Callender is játszott – tökéletesen megtestesítve az akkori mainstreamet, és híven tartva magukat a faji integráció vezérelvéhez.
https://youtu.be/88PwJX5gyxU
A híres JATP-turnék során Granz számos alkalommal bebizonyította bátorságát és kérlelhetetlen antirasszizmusát. Ugyanannyit fizetett a fekete zenészeknek, mint a fehéreknek, ráadásul nagyon sokat kaptak egy-egy fellépésért. Gene Krupa a DownBeatnek adott egyik interjújában azt állította, hogy kétheti JATP-turnéval annyit keresett, amennyit a klubokban kapott két hónap alatt. Oscar Peterson pedig így nyilatkozott róla: „Szerintem a róla alkotott kép legfontosabb eleme a becsületesség.” A becsülettel azonban bátorság és nagy adag hirtelen harag párosult. Szintén Oscar Peterson mesélte el azt az esetet, amikor kikényszerítette, hogy fehér taxisofőrök felvegyenek utasként fekete zenészeket, miközben vitában állt egy ügyeletes rendőrrel, aki épp revolvert szegezett rá. 1955-ben a texasi Houstonban saját kezűleg szedte le a Fehérek és a Feketék feliratú táblákat, amelyek a közönség faji elkülönítését szolgálták volna a koncertteremben. A példák sora végtelen.
https://youtu.be/jDuKnOuvOFw
Ami a közönségnek nyújtott minőségi szolgáltatást illeti, Granz ugyancsak szavatartó embernek bizonyult. Az 1944–45-ös Los Angeles-i koncertek sikerét követően Granz rendszeres turnékat szervezett válogatott sztárszólista szving- és bebopzenészekkel az Egyesült Államokban és Kanadában, majd 1952-től kezdve Európában és Japánban is.
Olyan sztárok szerepeltek a JATP-koncerteken, mint Stan Getz, Dizzy Gillespie, Lester Young, Charlie Parker, Coleman Hawkins, Oscar Peterson, Gene Krupa, Ella Fitzgerald.
Granz felvételeket készíttetett a koncertek nagy részéről, majd saját lemezvállalatain keresztül (Norgran, Clef) forgalmazta őket. 1956-ban a két lemezcéget egy vállalatba tömörítette, az igen jó névre szert tevő Verve-be. Az ötvenes évek derekára már a magának tett harmadik ígéretét is beváltotta, vagyona 5 millió dollárra, mai értéken 100 millió dollárra rúgott. 1957-et követően, nagyon ritka kivétellel, a JATP leginkább külföldön turnézott. A rock ’n’ roll-őrület Európában kevesebb kárt tett a jazzközönségben, mint a műfaj szülőföldjén. Ahogy Granz mondta:
No Europe, no jazz.
(Ha nincs Európa, nincs jazz.)
1967-ben azonban végképp megszűntek a turnék. Granz a pályán maradt újabb lemezcégével, a Pablóval, amely olyan időtálló jazzóriások felvételeit forgalmazta vagy adta ki újra, mint Art Tatum, Oscar Peterson, Zoot Sims, Count Basie, Sarah Vaughan vagy a gitáros Joe Pass. Granz 1987-ben végül eladta a Pablo márkát is, de továbbra is menedzselte az egyébként is a Pablo istállójába tartozó Ella Fitzgerald karrierjét egészen az énekesnő 1999-ben bekövetkezett haláláig, és Oscar Peterson pályafutását is felügyelte. Norman Granz 2001-ben, Svájcban távozott az élők sorából.
