Rátóti Zoltán Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész, a Nemzeti Színház tagja, továbbá a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti tagozatának vezetője. Ezúttal az Arany János Emlékévhez kötődően az MMA projektjeként megvalósuló Hallgatni Aranyt! kezdeményezéshez adta a nevét és főleg a hangját: az ő tolmácsolásában hallhatjuk a költő Epilogus és Fiamnak című verseit a projekt weboldalán.
Hallgassa meg ide kattintva Arany János verseit és leveleit kiváló magyar színművészek tolmácsolásában!
– Mennyiben más egy színész számára a versmondás egy szerep eljátszásához képest?
– Nem nevezném más feladatnak, a rádiójátékok során is szerepeket játszunk. Ez is egy színészi munka, de nyilván tömörebben kell fogalmazni, az adott keretek között kell felépíteni azt a drámai ívet, amire egy színpadi szerep esetében akár az egész este a rendelkezésünkre áll.
– A versek előadásához ugyanúgy fel tudja használni a saját tapasztalatait?
– Természetesen, egy költeményben is történhetnek drámai fordulatok, karaktereket, érzelmeket keltünk életre. Ilyen értelemben van egy közös nevezője a színpadi létezésnek és a rádiós munkának, mindkettőben valami igazat kell megjelenítenünk, nem teszünk különbséget a kettő között.
– Közel áll önhöz Arany János költészete, személyisége?
– Arany személyiségjegyei közül a sok-sok kételkedést emelném ki: helyes-e, amit az ember csinál? Ilyen szempontból rokonnak érzem magam vele, de valójában
ő akkora klasszikus, hogy eddig soha nem gondolkodtam el azon, lehet-e bennünk valami közös.
A költészete pedig a fantasztikus nyelvi bravúr miatt vonz. Milyen csodálatosan tudott magyarul, micsoda szókinccsel rendelkezett – szerintem a kortárs írók szókincsét is kenterbe veri. És persze fontos a zeneiség is, amit Arany létrehozott. A versei könnyen tanulhatók, mert a rímek, a lendület és a zene beleivódik az ember fülébe.
– Arany János mellett mely szerzőink műveit lenne érdemes hasonló módon elérhetővé tenni?
– Nagyon örülnék, ha sorra vehetnénk évfordulótól függetlenül a nagy költőinket, Vörösmartytól kezdve Babitson át Adyig, József Attiláig, egyre közelebb kerülve a kortárs
irodalomhoz. Persze ez óriási munka lenne, kifogyhatatlan kincstár, de minden alkotónk
megérdemelné, hogy az életművét közkinccsé tegyük ilyen jeles szereplőgárdával.
EPILOGUS
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’… –
Legfölebb ha omnibuszon.Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.Nem törődtem benn-ülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, a mit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’
S hány reményem hagyott cserbe!…Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsúl megfoszta.Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám’ el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én, és kis családom.Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?(1877)
