Count Basie és a túlélés záloga

Count Basie

Count Basie a II. világháborút követő kedvezőtlen üzleti körülmények dacára fenntartotta a bigbandet a háború után is, és sem a zenekar, sem pedig a szólisták ütőereje nem csökkent, csak a bevétel. 1949-ben már ő sem tudott tovább dacolni a válsággal, és szélnek eresztette az embereit, majd szeptett formációban folytatta a zenélést.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Az új formációban érdekes módon olyan modernisták is szerepeltek, mint a szaxofonos Wardell Gray vagy a klarinétos Buddy De Franco. Basie azonban, aki a magánéletben is komoly hazárdjátékos volt, a kockázatok dacára sem bírta ki sokáig big band nélkül. 1952-ben ismét 16 zenésszel lépett a pódiumra, és meglepő módon átütő sikert aratott. Az új felállásban is nagyszerű muzsikusokat hallhattunk, mint a trombonos Al Greyt, a trombitás Joe Newmant, vagy a két altszaxofonost, Marshall Royalt és Ernie Wilkinst. Az évek során a trombitás Thad Jones, a dobos Sonny Payne, a tenorszaxofonos Frank Foster, Eddie „Lockjaw” Davis és a fuvolán is kiváló Frank Wess gazdagította a csapatot, de a közönségsiker szempontjából a legjobb fogás az énekes Joe Williams szerződtetése volt.

A háború és a big bandek történetének összefüggéseiről

A változó időkkel Basie zenéje is változott, de nem fajult a felismerhetetlenségig. A DownBeat tömören összegezte a siker titkát:

Basie olyan együttest hozott össze, amely izgalomba hozza mindazokat, akik emlékeznek 1938-ra, de azokat a fiatalokat is, akik még soha nem hallottak ehhez hasonló bigbandet.

Az új Basie Band már nem az egykoron Kansas Cityben jammelő szextettek szabadságával játszott. Már nem a szólisták határozták meg a hangulatot, hanem a kidolgozott, de annál hatásosabb hangszerelések, amelyek természetesen gyakran hagyták érvényesülni a kiváló szólistákat is. Basie a bebopos fordulatokat is eltűrte a szólistáktól, de nem hagyta megtörni a számok ritmikus pulzálását. Mint mondta: „így aztán nem számít, hogy mit művelnek ott elöl, a közönség megkapja a ritmust.” Basie összes hangszerelője közül Neal Hefti, majd később Quincy Jones volt a legsikeresebb. Egyik legemlékezetesebb albuma az előbbi hangszerelésében az 1958-ban forgalmazott The Atomic Mr. Basie volt, amely valóban tartalmazott a robbanás erejével ható számokat, mint például az Eddie „Lockjaw” Davis kőkemény tenorszólóját tartalmazó Whirly Bird.

Az 50-es, 60-as években a jukebox, vagyis az amerikai bárokban intézményesített wurlitzer a fiatal rock ’n’ roll-bandákkal együtt Basie-éknek is nagyobb hallgatottságot biztosított. A veterán zenekarvezető sokat koncertezett, és számos lemezt vett fel énekesekkel, nemcsak a sokáig a zenekar beltagjának tekinthető Joe Williamsszel, de Sarah Vaughannal, Ella Fitzgeralddal, Tony Bennett-tel és Frank Sinatrával is. A Basie-zenekar az ötvenes évek végén hatalmas sikerrel turnézott a Brit-szigeteken, majd a rákövetkező években Európát is meghódította. Közönsége élete végéig, 1984-ig kitartott mellette, de még a nevét viselő és egykori zenészei által vezetett zenekarok is sikerrel turnéztak éveken át. Talán Basie-é volt a legkülönfélébb ifjúsági zenekarokban leggyakrabban utánzott stílus, ami egyáltalán nem meglepő.