Hogyan lesz jazzopus egy Doors-dalból?

Az ünnepelt francia koloratúrszoprán, Sabine Devieillhe áriaalbuma és a német jazz doyenjének számító, de a megújulásra azonban mindig képes Joachim Kühn triólemeze foglalja le a Gramofon e havi toplistájának harmadik helyét.

Sabine Devieilhe lemezének műsor-összeállítása egészen egyszerűen remek. A komolyzenei lemezvásárlók maroknyi csoportja többnél több tematikus kiadványból válogathat, ez a lemez mégis tud újat kínálni. A koloratúrszoprán áriák virtuozitását, a túlnyomórészt francia szerzők vokális darabjait az orientális hangzás hatja át, a hallgató egy izgalmas zenei világ központjába kerül. Az áriák és dalok egzotikus miliője lenyűgöző. Delibes Lakméja közé szerveződik a lemez; ebből az operából három részlet – egy ária, egy duett és a tercett – is hallható. Az ismert áriák és dalok mellett (szinte) sosem hallott részletek csendülnek fel. Az egzotikus, különös hangzásvilág megjelenése minden darabban más és más; van, ahol éppen csak színez.

A keleties kolorit Delage Négy hindu poémájában a legjellegzetesebb – felfedezésre váró ciklust hallunk. Szintén unikális Koechlin Le voyage című darabja. Ritka az a megoldás, amikor több szerző zenekari kíséretes áriái mellé hagyományos, zongorakíséretes dalokat is kínál egy kiadvány, itt azonban egyfajta pluszt ad a három mű. Az intimitás, a bensőségesség érzése felülírja az elvárásunkat. A Berlioz-, Koechlin- és Debussy-dal megformálása igazán példaértékű. A virtuozitás magas fokát Stravinsky A pacsirta című operájának emblematikus áriájával mérik. Az énekesnő előadásában valóban egy madarat képzelünk magunk elé, az énektechnikai bravúrok tárházával – ez az egyik kimagasló felvétel.

Csodálatos, ragyogó fényű szoprán hangot hallunk, az egészen magas regiszter pianói lenyűgözik a hallgatót.

Devieilhe hangja kiegyenlített, a magas lágéban nincs erőlködés, óvatoskodás, esetlegesség, és a virtuozitás nem öncélú. A zenei megoldások változatosak, az adott darabhoz, áriához illőek, a karakterek minden esetben alátámasztják az atmoszférát. A Les Siècles együttes játéka kellemes, de nem kimagasló, jóval több zeneszerzői ötlet rejtőzik a zenekari szólamokban. Tharaud zongorakísérete viszont minden ízében kifejező, a hangszínek, apró megállások, belemenések szinte láttatóak. Marianne Crebassát halljuk Devieilhe partnereként a Virág duettben, fantasztikus, szinte érzéki a két énekes tolmácsolása. A tercettben Jodie Devos csatlakozik a két énekesnőhöz. Még nem hallottam ennyire magával ragadónak a részlet előadását.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Meghatározó első jazzélményeim között tartom számon a Kühn testvérpár 1965-ös fellépését a Zeneakadémián. Az akkor még NDK-s Joachim és a Nyugaton élő klarinétos Rolf felejthetetlen koncertet adtak. (Két év múlva már New Yorkban készítettek Impulse-albumot.) Már akkor is észrevehető volt, hogy az ifjú zongorista mennyivel progresszívabb hozzáállást mutat, mint tizenöt évvel idősebb bátyja, pedig ő korábban évekig élt és dolgozott Amerikában. Joachim sok évtizedes pályája azt bizonyítja, hogy a sokoldalú pianista és rendkívül termékeny zeneszerző a kortárs improvizatív zene egyik kiemelkedő képviselőjévé vált. Hogy ki mindenkivel dolgozott, az lehetne egy „Ki kicsoda a jazzben?” kötet.

Ornette Coleman és Archie Shepp éppúgy szerepelne benne, mint Michel Portal vagy Zbigniew Seifert, a stílusirányzatok kavalkádjában pedig a beboptól a free-ig, a progresszív rocktól a világzenéig terjed a paletta. Négy éve például az Opusban Ramón Lopez spanyol dobossal és a marokkói Majid Bekkasguembri játékossal lépett fel, és a zongora mellett altszaxofonon is remekelt. A nagy német jazzikon hetvenen túl is igen aktív, és nem ódzkodik attól sem, hogy tőle harminc-negyven évvel fiatalabb zenészekkel játsszon. A 2015-ben alapított New Trio-ban a kanadai, de Párizsban élő Chris Jennings (1978) bőgőzik és a berlini Eric Schaefer (1976) dobol – mindketten az európai jazzélet rendkívül foglalkoztatott szereplői. Egyszerű, tömören megformált melódiákból épül fel ez az album is, mint a trió korábbi, Beauty & Truth című első lemeze.

Természetesen a repertoár több mint fele Kühn saját szerzeménye,

csak egy-egy kompozíciót jegyeznek a kísérői. Egy számot a Doorstól kölcsönöztek (a tavalyi albumon kettőt), van egy Ornette opus is, valamint Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művének Ódon várkastély tétele.  Érdekes, hogy meglehetősen rövid darabok alkotják a lemez zenei anyagát, a címadó szám pl. alig kétperces. Kühn koncepciója annak a zenei megfogalmazása, amelyre leginkább szüksége van a világnak: a szeretet és a béke. Az 1968-as nemzedék tagjaként vallja, hogy „csak akkor tudsz igazán szabadon improvizálni, ha szabadon is élsz”. Ezért is igyekszik megvalósítani személyes szabadságát és belső békéjét azzal, hogy Ibiza szigetét választotta otthonául.