Gyöngyösi Levente 1975-ben született Kolozsvárott. Miután a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés szakán Orbán György növendékeként diplomázott, számos műfajban kipróbálta magát: többek között írt már operát, oratóriumot, kórusművet. 2009-ben írta I. szimfóniáját, amelynek témája a szerelem. III. szimfóniáját 2012-ben mutatták be, ennek középpontjában kislánya születése áll. 2013 tavaszán e két művét tűzi műsorra zenekarunk. A közös munka apropóján beszélgettünk a zeneszerzővel.
Az interjú a BDZ időszaki programmagazinjának, a Hangolónak 2013 tavaszi számában jelent meg. Gyöngyösi Levente az azóta eltel időszakra vonatkozó kiegészítései a cikk végén, keretes írásunkban olvashatók.
– Mindig is zeneszerző szeretett volna lenni?
– Ötéves koromban kezdődött a zenével kapcsolatos viszonyom, és kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, mivel akkortól kezdve egyenes út vezetett a Zeneakadémiáig. Tízéves koromtól zeneszerző szerettem volna lenni, fel sem merült igazán más alternatíva. Szerencsére soha nem volt törés a pályámon, nagy meghasonlás sem. Reméljük, ez így is marad.
– Hogyan és mikor ismerkedett meg Hollerung Gáborral és a Budafoki Dohnányi Zenekarral?
– Őszintén mondom, nem emlékszem. Az Istenkép című, 2006-os kantátám volt az első, amit a zenekarnak írtam, de hogy személyesen Gáborral hogyan ismerkedtünk össze… Talán Gábor jobban emlékszik.
– Ezek szerint 2006-ban dolgozott először zenekarunkkal?
– Nem, nem ez volt az első közös munka. Emlékeim szerint 2002-ben már játszotta a zenekar A gólyakalifa című operámat két koncerten is, igaz, akkor nem Hollerung Gábor dirigált. Aztán kicsit később Gábor is elvezényelte a darabnak egyes részeit. Ezek szerint biztos, hogy a 2000-es évek elejére tehető ez az ismeretség.
– 2013-ban a Budapesti Nemzetközi Kórusversenyen Orbán György Rorate coeli című műve mellett az ön I. szimfóniáját is bemutatja a zenekar. Ezt a művet a BDZ felkérésére írta. Meséljen a mű születéséről!
– Pontosan emlékszem a telefonra: Gábor fölhívott, hogy szeretne tőlem egy zenekari darabot. Borzasztóan örültem ennek, és megkérdeztem, milyen jellegű műre gondol. Azt mondta, nem tudja, teljesen mindegy, ami nekem jól esik. Gondolkoztam kicsit a dolgon, és kezdett körvonalazódni egy elég bonyolult terv.
– Milyen típusú szimfónia született ebből az elképzelésből?
– A mondandója és a kifejeznivalója miatt egy meglehetősen különleges összeállítású darab lett az I. szimfónia. Nagyon sok különleges ütőhangszer van benne, két kórus: egy leánykar és egy férfikar, amelyek aztán a végén egy kórust alkotnak, tehát csatlakoznak egymáshoz. Szintetizátor is van a műben, amit én életemben először használtam, és nagyon komoly előtanulmányok és előmunkálatok előzték meg az alkalmazását.
A mű egyébként személyes élmények alapján beszéli el egy szerelem történetét: annak létrejöttét, elmúlását, majd az új szerelem születését. Ez utóbbi, nem titok, ahhoz a csodálatos hölgyhöz fűz, aki azóta is a feleségem.
– Mit szólt Gábor ehhez a monumentális elképzeléshez?
– Gábor eleinte meg volt hökkenve, de már az elején voltak részek, amelyek nagyon tetszettek neki, és aztán a bemutatóra lelkes apostolává vált a darabnak, amiért azóta is hálás vagyok neki. Szerintem már az Istenkép is megalapozta a mi egészen különlegesen jó szakmai kapcsolatunkat, de azt hiszem, az I. szimfónia teljesítette ki ezt. Fantasztikus odafigyeléssel, idő- és energiaráfordítással csiszolgatta a kis részleteket ebben az egyébként nagyon nehéz darabban. Zökkenőmentes próbafolyamat volt, és mindannyiunknak végig nagy élményt jelentett. A zenekar azóta is többször előadta az I. szimfóniát – ennél nagyobb öröm egy kortárs zeneszerzőnek, azt hiszem, nincsen.
– Hogy alakult eddig az I. szimfónia sorsa? Más zenekarok is játszották már?
– Csak a BDZ játszotta mostanáig. Szerintem ennek az az oka, hogy elég költséges darab, olyan értelemben, hogy nagyon sok speciális kiegészítő kell hozzá. Nyilván elég sokan hallották a darabot, és azért bízom abban, hogy másnak is tetszik, nem csak nekünk.
– A BDZ 20. születésnapját ünneplő koncerten, áprilisban a Budapesti Fesztiválzenekarnak írt III. szimfóniáját is eljátssza zenekarunk. Ezt a szimfóniát 2012-ben komponálta, középpontjában a kislánya születése áll. Mi a hasonlóság, illetve eltérés a két szimfónia között?
– Annyiban megegyeznek, hogy mind a két szimfónia egy bizonyos szakaszt dolgoz föl az életemből. Nagyon különböznek viszont abban, hogy az I. szimfónia egy szerelmi történet, a III. szimfónia pedig kifejezetten a gyermek születéséről szól. Érdekes, hogy a III. szimfónia közel sem igényel akkora zenekart, mint az első. Magát a zenei stílust tekintve nem hiszem, hogy nagy különbség van, inkább egyezéseket látok, mint különbözőségeket: például mindkét darabnak a végén megszólal az énekhang. Ez Beethoven óta nagyon kedvelt fogás, mert
az énekhang új minőséget adhat a zenemű addig elhangzott folyamatához. A zeneszerző akkor nyúl ehhez az eszközhöz – Beethoven is így tett –, amikor feljebb akarja emelni a művet egy magasabb régióba vagy egy más dimenzióba.
A III. szimfónia utolsó, IV. tételében szoprán szólista énekel a zenekar kíséretével egy József Attila-verset. Visszafogott, elcsendesülő hangulatban van vége a darabnak, csakúgy, mint az I. szimfóniának, amelynek a végén viszont a kórus lép elő főszereplővé, szintén egy József Attila-verssel.
– Mi tekinthető a két mű csúcspontjának?
Az érzelmi csúcspontot a III. szimfóniában a III. tétel jelenti, a IV. tétel pedig inkább egy lecsendesülés. Az I. szimfóniában időtartam és hangulati terv szempontjából is feltétlenül a IV. tétel a leglényegesebb. Az első három tétel csak előkészítője az utolsónak, amely egyébként sokkal hosszabb is.
– Hogyan és mennyit változott a művészete, munkamódszere a két szimfónia között eltelt három évben?
– Ezt nem igazán az én feladatom megítélni. Az egyik kritikában azt olvastam, hogy a III. szimfónia sokkal átgondoltabbnak tűnik. Én ezt nem érzem, sőt néha fordítva gondolom. Az biztos, hogy a munkamódszer nem változott. És szerintem a stílusban sem történt nagy változás.
– Hogyan kell elképzelni egy mű keletkezését? Milyen módszerekkel ír meg egy darabot?
– A zeneszerzők nagy részénél ez úgy működik, mint bármelyik másik foglalkozásnál, ahol létre kell hozni valamit. Az ember készít egy tervet, végiggondolja a mű szerkezetét. Az nagyon fontos, hogy az ember előre lássa, milyen nehézségekkel fog szembesülni. Nálam nagyon gyakran előfordul, hogy története van a műnek. Ilyenkor az ember fölvázolja azt, és ahhoz igazítja az összes többi technikai paramétert: a zenekar méretét, a tételek számát, formáját, tempóit.
Nagyon erősen hiszek a hagyományokban. Az a legjobb tanács, amit az ember egy fiatal zeneszerzőnek adhat, hogy sajátítsa el az összes szabályt, alkalmazza, majd végül szegje meg őket. De ahhoz, hogy az ember meg tudja szegni a szabályokat, tudni kell őket alkalmazni.
– Könnyen születnek meg a művei?
– Meglehetősen nehezen komponálok. A zeneszerzők egy része fejben ír, még hangszer se kell hozzá, a mű belül készül. Mozartnak gyakorlatilag csak le kellett írnia, amit a fejében hallott. Én sajnos nem vagyok ilyen szerencsés: hosszú-hosszú napokig, hetekig, olykor hónapokig próbálkozom zongorán. Szerintem a zeneszerzésben az a nehéz, hogy végtelen lehetőség adott a hangok kombinálására, de minden remekműnél úgy érezzük, hogy csak egyetlen jó megoldás van, annak kell megszületnie. Amíg azonban az ember megtalálja a tökéletesnek tűnő megoldást, kész labirintus veszi körül, amelyből ki kell jutni, és rengetegszer eltévedhet. A szakmai rutin nagyban hozzásegít ahhoz, hogy amikor bemész a labirintusba, ne tűnjön minden út ugyanolyannak, hanem határozott elképzeléseid legyenek, merre akarsz indulni. Így nem kell végigjárnod az összes utat, de ettől függetlenül előfordul, hogy utat tévesztesz, és akkor újra kell kezdeni egy formai szempontból megfelelően kapcsolódó helyen.
– Mit gondol a kortárs magyar zeneszerzésről? Van elég lehetőség az új művek bemutatására?
– Rengeteg lehetőség van, főleg amiatt, hogy Európa egyesült, a határok eltűntek, de még ha sok is a pályázat és kellő mennyiségű a lehetőség az új művek bemutatására, a közönség java részében él egy erős ellenérzés a kortárs művészetekkel szemben. Valószínűleg a társadalmi és a politikai események, amelyek lezajlottak a XX. század első felében, nagyon erősen közrejátszottak abban, hogy a kortárs művészetek arra fejlődtek, amerre: meglehetősen kevéssé közönségbarát irányba. Régen az emberek egy bizonyos rétegének (a polgárságtól fölfelé), amely megengedhette magának, hogy zenét hallgasson, nagyon komoly művészi képzettsége is volt. Nagyon aktív kapcsolat volt zenészek és zeneszeretők között. Ez a kapcsolat mára gyakorlatilag teljesen elveszett, illetve átalakult. Szerintem a kortárs zene (ugyan jól körvonalazható, érthető történelmi-társadalmi okokból, de) nagyon kedvezőtlen irányba fejlődött a múlt században, különösen a ’40-es, ’50-es években. Kissé cinikusan azt is mondhatnám, hogy amilyen a kor és benne az emberek, olyan a zenéjük. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsen helye a kortárs zenének a nap alatt, mert a világon minden zenének megvan a helye, és a zenetörténetet, csakúgy, mint a történelmet, nem lehet megváltoztatni, visszafordítani. De elvesztettük a kapcsolatot a közönséggel. Ha kicsit radikálisabban akarnék fogalmazni, akkor úgy mondanám, hogy akkoriban, a ’40-es, ’50-es években (idézőjelbe téve) erőteljesen kiseprűztük a közönséget a kortárs zenei koncertekről, mert, hogy a közönség buta, nem ért semmihez, és egyébként se fontos, és nem érdekes a véleménye. Ennek most megvan a böjtje, és visszaüt:
az az élő kapcsolat, amely régen összefűzött zeneszerzőt és zenehallgatót (aki ideális esetben úgy érezte, a hallott mű, a szöveg, a zene az ő érzéseit, gondolatait tolmácsolja, mondja ki éppen, mély érzelmi hatást előidézve benne ezzel), ma bizony a popzenészek és közönségük között létezik (bár némileg elferdítve, eltorzítva a rajongás irányába).
Nem tudom egészen pontosan, hogy ki jár ma kortárs zenei koncertre, de kétségtelen, hogy a régi kontaktus nem születik meg, vagy igen ritka esetben. A kortárs zene egy jelentős része nagyon nehezen befogadható még a szakmának is: sokszor magam is értetlenül állok egy új darab előtt. Lehet, hogy a szellemi, intellektuális élményt megkapnám, de nem érzek késztetést magamban arra, hogy foglalkozzam a művel, mert nem nyújtja azt a zsigeri élményt, amit például Bach vagy Bartók zenéje ad nekem.
– Mely kortárs zeneszerzőket hallgatja szívesen?
– Orbán Györgyöt szívesen említem, aki a tanárom volt a Zeneakadémián. Elképesztően művelt, széle látókörű ember, nagyformátumú zeneszerző. De akár Vajda Jánost is mondhatnám. Egyébként pedig Stinget. Egyáltalán nem viccelek, Stinget én egészen kiemelkedő művésznek tartom. Könnyen befogadható a zenéje, de ha az ember figyelemmel hallgatja, és picit mélyebbre ás benne, akkor kiderül, hogy technikai fortélyokkal teli, ugyanakkor igen mély, kifejező művészet. Nem akárki képes ilyesmire! Sting nagyon jó példája annak, hogy egy egyszerű rockerből hogy válhat egy zeneileg hiperművelt, a jazzben nagyon képzett zenész, aki olyan emberekkel dolgozik, akiknek a rockhoz már nem sok közük van. Modulációkat, zenei-formai alapelveket lehet tőle ellesni. Merem állítani, hogy nagyon sokat tanultam tőle a zeneszerzésről.
– Milyen közös együttműködés várható a közel jövőben a BDZ-vel?
– Felkérést kaptam egy musical megírására a zenekartól. A helyzet az, hogy „komolyzeneszerző” vagyok, és eddig még nem próbálkoztam a másik műfajjal, amelyet könnyűzenének hívnak – sokszor elég igazságtalanul. Amennyire visszaemlékszem, mindig is életem nagy álmai közé tartozott kipróbálni magam ebben a műfajban is. Egyrészt kissé aggódom, mert tapasztalatlan vagyok, és úgy gondolom, hogy ilyesmit írni igen nehéz. Másrészt számot kell vetni azzal, hogy ez a műfaj igen erőteljesen a pénzről szól, ezért úgy gondolom, hogy az életemben ez egyszeri kitérő lesz. De mindenképpen kipróbálom magam ebben a műfajban is, ha már megadatik rá a lehetőség.
– Miről szól majd a mű?
– A történet Bulgakov A Mester és Margarita című zseniális, korszakalkotó regényének lesz a feldolgozása.
A musical szónak számomra elég furcsa csengése van, zenei stílus szempontjából ugye a Broadway-musicalt jelenti elsősorban, viszont biztos, hogy én nem ebbe az irányba szeretnék elindulni. Nagyon keskeny egyensúlyt kell megtalálnom a szakmai önbecsülés, illetőleg egy, az eddiginél sokkal népszerűbb hangvétel megtalálása között.
A műnek egyszerre kell populárisnak és művészinek is lennie, és ez keveseknek szokott sikerülni, nagyon bízom benne, hogy nekem igen. Az biztos, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb munkája lesz.
– Az ötlet, hogy musicalt írjon, Hollerung Gábortól származik?
– Tulajdonképpen mindig is vágytam erre, és ez szerencsésen találkozott Gábor ezirányú elképzelésével. Mivel a zenekar eléggé bedolgozta magát ebbe a műfajba – gondoljunk például a közreműködésükre a nagyszerű Sting-koncerten –, logikusan adta magát a következő lépés: próbálkozzunk közösen egy ilyenfajta együttműködéssel. A magasrendű irodalmi alapanyagból kiindulva – amelyből egyébként Várady Szabolcs készít szöveget –, remélhetőleg nem lesz annyira rossz a végeredmény sem.
– Mikorra várható a bemutató?
– Szerintem 2015 első felére. Ez egy 2 órás mű, azt meg is kell írni!
ÉS AZÓTA…
Gyöngyösi Levente életében az interjú megjelenése óta, sok izgalmas és érdekes dolog történt. Ő maga így nyilatkozott a három legfontosabb zenei aktualitást kiemelve:
„Nagyon régi és jó a kapcsolat a BDZ és közöttem, és ennek a régi, erős barátságnak logikus továbbfejlődéseként az a megtiszteltetés ért, hogy 2018. január 1-jétől én lehetek a zenekar rezidens zeneszerzője.
A tavalyi év során, 2017. június 24-én valósult meg eddigi legnagyobb szabású együttműködésünk a zenekarral: a Bartók Plusz Operafesztiválon előadta a BDZ az interjúban említett, Hollerung Gábor felkérésére komponált első musicalemet, a Mester és Margaritát. A koncertet ráadásul rögzítettük is!
Kórus-zeneszerzői pályafutásom eddigi legkiemelkedőbb eseménye idén ősszel várható. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál felkérésére komponált, Veni Iesu, veni amor című művemet a King’s Singers fogja előadni 2018. október 21-én a Müpában.”
A zeneszerző honlapja itt érhető el
