A Sinfonia Varsovia nyitja az Európai Hidak Fesztivált szeptember 16-án, amely idén elsősorban a Baltikumra fókuszál. A kelet-európai zenei gyökerek közös pontjait felvonultató est lengyel-magyar szólistája mellett a karmesteri pulpituson a lengyel-orosz Andrej Borejko áll majd. A művészt a választott művekről, az orosz-lengyel kapcsolatokról és a Fischer testvérekről is kérdeztük.
– Milyen érzésekkel jön az Európai Hidak Fesztiválra?
– Nagy örömmel fogadtam el a meghívást. Izgatott vagyok, mert Magyarország azon kevés helyek közé tartozik, ahova még nem jutottam el sem turistaként, sem pedig karmesterként. Bár jóval több idő kellene, hogy felfedezhessem Budapestet, mint amennyi a mostani látogatásomkor lesz, de ahogy mondani szokták, valahol el kell kezdeni.
– Milyen programot állított össze a Baltikumot és Lengyelországot középpontba helyező fesztiválra?
– A nyitókoncert fókuszában a 20. század lengyel zeneirodalmának két megkerülhetetlen darabja áll, amelyek zenei világa egészen hasonlatos a kortárs magyar alkotókéhoz. Lutosławski fiatalkori Concerto zenekarra című alkotásban gyönyörűen megmutatkozik Bartók késői hangja, Kodály, a népművészetet előtérbe helyező gondolkodásmódja pedig Szymanowski IV. szimfóniájában köszön vissza, amely valójában egy a szó szoros értelmében vett zongoraverseny.
Különleges megtiszteltetés, hogy az est szólistája, Piotr Anderszewski, akivel számtalanszor koncerteztem már együtt Európa és Amerika színpadain, és akinél származását és művészetét tekintve sem lehet szakavatottabb tolmácsolója a magyar és lengyel zenei hagyományokat magában foglaló versenyműnek. Előadjuk még Kodály Háry-szvitjét és Arvo Pärt B-A-C-H-kollázsát. Pärtet az egyik legnagyobb ma élő zeneszerzőnek tartom, műveinek előadása pedig személyes öröm, hiszen nagyon sok emlékem fűződik Észtországhoz. Fiatalon számtalanszor utaztam Tallinnba, a város a Szovjetunión belül számunkra a nyugatot jelentette, ahol olyan zeneszerzők műveit ismerhettük meg, akik Moszkvába és Pétervárra már nem jutottak el.
– Oroszországban született és nőtt fel, mégis szoros és élő kapcsolata van a lengyel kultúrával. Hogyan látja a két ország közötti nem mindig felhőtlen viszonyt?
– Édesapám lengyel volt, édesanyám pedig orosz. Egész életemben ennek a két országnak a kultúrája és mentalitása határozta meg az életemet, ami bár sok közös nevezővel bír mégis eltérő. Mindig is azon fáradoztam, hogy ez a két nemzet jobban megismerje egymást. Azt gondolom, hogy nem arra kell fókuszálni, hogy mi az, ami történelmileg szembeállít minket, hanem a közös vonásokat lenne érdemes előtérbe helyezni. Pontosan tudom, hogy ez nem egyszerű feladat, de azt remélem, hogy a két ország, amelyeket hazámnak és szülőföldemnek tekintek, egyszer felfedezi majd ezeket a kapcsolódási pontokat. Én továbbra is ezen dolgozom minden egyes koncertemmel.
Mennyire ismeri a balti államokat? – indul az Europai Hidak fesztivál
– Mikor döntötte el, hogy karmesterként a művészeten keresztül képviseli majd két hazáját?
– Még a múlt században. (Nevet – a szerk.) Igazság szerint a ’80-as években, húsz éves korom után fordultam a karmesterség felé. Korábban zeneszerzőként képeltem el magam, de később egyre több örömöt leltem az asszisztensi munkában különböző alkotók mellett. Rádöbbentem, hogy akkor érzem magam a legjobban, ha egy mű, egy zeneszerzői gondolat megvalósításának a részese lehetek.
– Ezek szerint a karmester nem alkot, csak interpretál?
– A karmesteri munka során az alkotás folyamata egészen más értelmet kap. Meggyőződésem, hogy a zeneszerző által leírtakat a legvégsőkig tiszteletben kell tartani. Egy adott előadásnak, karmesteri megvalósításnak nem feladata, hogy az eredeti művet a felismerhetetlenségig transzformálja. Sem a siker, sem a művészi egyéniség kiteljesedése nem ezen múlik.
– Kik azok, akikre példaként tekint, akik ezt a szemléletet alakították ki önben?
– Kiváló tanáraim voltak. Karnagyként kezdtem, majd a kötelező katonai szolgálat után már zeneszerzősként tértem vissza a Szentpétervári Konzervatóriumba, amit később karmesteri tanulmányokkal egészítettem ki. Mesterem a híres dirigens és pedagógus, Nyikolaj Rabinovics növendéke volt. Ő és Ilja Muszin voltak azok, akik a leningrádi karmesteriskola legjobbjait nevelték ki két-három generáción keresztül. Büszke vagyok, hogy tőlük tanulhattam.
– 2013-ban ön mutathatta be Eötvös Péter Speaking drums című alkotását. A kortársakhoz hogyan viszonyul?
– Eötvös Péter fantasztikus alkotó, olyan, aki éppen ebben a pillanatban is a legkomolyabban formálja a zenetörténetet. A legapróbb részeltekig ismeri a zenekart, és tud is vele bánni. Karmesterként és zeneszerzőként is. Büszke vagyok, hogy én mutathattam be ezt a művét, de hozzá kell tennem, hogy még csak ismerkedem az ő művészetével, és bízom benne, hogy lesz még szerencsém más darabjaihoz is.
– A Düsseldorfi Szimfonikusok élén Fischer Ádám váltotta önt, az Európai Hidak Fesztivál egyik megálmodója pedig Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetője. Milyen a kapcsolata a két karmesterrel?
– Ez valóban nagyon érdekes, mert bár útjaink néha összeérnek, személyesen nem ismerjük egymást. Fischer Ádám tőlem vette át a düsseldorfi együttest, ami egy kihívásokkal teli és szép feladat, nem beszélve a helyi hozzáértő közönség nagyon kifinomult kritikai érzékéről. Ádámot Brüsszelben láttam vezényelni egy Daphne produkcióban, ami felejthetetlen élmény volt, a lemezek közül pedig az általa készített Haydn-szimfóniákat etalonnak tartom. Érzésem szerint a zenekar a legjobb kezekben van. Ami Fischer Ivánt illeti, mindig is lenyűgözött innovatív, energikus személyisége, próbamódszerei és a zenekarépítésről alkotott elképzelései. Megtisztelő volna, ha ezúttal személyesen is találkozhatnánk.
