A címben szereplő mondat nem egy operából származik, és nem is egy vámpíros kamaszregényből idéztük. Az idegenvezetőnk száját hagyta el linzi városnéző túránk során, a Neuer Dom, vagyis az „új székesegyház” falai között.
A neogótikus épület a maga 20 000 férőhelyével Ausztria legnagyobb templomának számít, 134 méteres magasságával viszont csak a második helyen áll. Mindössze három méterrel marad le a Szent István-székesegyház mögött – talán a tervezők nem akarták, hogy a Neuer Dom az előkelő bécsi rokon fejére nőjön. Szerepe így is jelentős, és nem csak azért, mert egy híján 110 éve ad otthont egyházi szertartásoknak. Egyfajta közösségi térként is működik, a szokásosnál nyitottabban állnak a hely szentségéhez. Ez a szabadság magáról az épületről is visszaköszön – bár nem olyan szembeötlő módon, mint a kastélyról.
A katedrális viszonylag jó állapotban vészelte át a 2. világháború bombázásait, csak a déli szárnyát érték találatok. A színes ablakok teljesen megsemmisültek ezen az oldalon, és azóta sem állították vissza őket eredeti állapotukba. Korhű másolatok helyett digitális grafikával készült, „újragondolt” mozaikablakokat készítettek Karl Martin Hartmann tervei alapján. Alkotásának legismertebb részlete az atomok részecskéit ábrázolja: azokat, amelyeket ismertek 1994-ben, és azokat is, amelyeket nem. A grafikus ugyanis szimbolikus fekete vonalakkal érzékeltette, hogy a tudomány a jövőben újabb eredményeket érhet el.
Így került hát a Higgs-bozon a székesegyházba.
Azonban a furcsaságok – mily meglepő… – itt még nem érnek véget. A Neuer Domban létezik egy apró szoba, afféle szerzetes lakosztály, ahol egy hétre megtapasztalhatjuk a valódi remeteéletet. Persze a szabályok nincsenek kőbe vésve, valójában elhagyhatjuk az épületet, és akár a telefonunkat is magunkkal vihetjük, de a kétéves várólista és a 700 eurós beugró után miért rontanánk el az élményt?
Ha igazán komolyan vesszük a kihívást, akkor a hét folyamán mindössze három emberrel találkozunk. Az első ebédet az előző vendéggel együtt fogyasztjuk el, majd leülünk egy helyi étterem szakácsával, aki felveszi a rendelésünket a további napokra. A kívánt fogások azonban nem csak a mi asztalunkra kerülnek, hanem az adott hely étlapjára is.
Mi a célja ennek? Talán semmi. Belemagyarázhatnánk egyfajta kapcsolattartási gesztust, a „bezárt” egyén kinyilatkoztatását a külvilág felé, de valójában ez az egész csak egy kaland. És így van jól, bármilyen sallang nélkül. Linzben gyakran találkozunk ezzel a gondolattal: ha van egy kreatív, formabontó ötletünk, csak véghez kell vinnünk.
Magyarázkodni ráérünk később is, ha egyáltalán szükség van rá.
Ami engem illet, számomra elég magyarázat a már idézett mondat: „Éjfélkor lementem az üres katedrálisba, és játszani kezdtem az orgonán.” Hányan mondhatják ezt el magukról?
Egyébként az éjjeli fantomjáráson kívül más elfoglaltság is vár a torony remetéire: minden nap írhatnak egyetlen mondatot a naplóba, és elolvashatják a korábbi vendégek bejegyzéseit. Első hallásra nem hangzik túl izgalmasan, de gondoljunk bele, milyen igazságok szakadhatnak ki egy emberből, akit hét napra összezártak önmagával. A hetedig napon aztán véget ér az önkéntes magány. Miután az utazó elkölti búcsúebédjét a következő lakóval, új emberként térhet vissza a külvilágba – a városba, ami megváltoztat.
