A Hallgatni Aranyt! felvételei Markovits Ferenc vezetésével készültek. A rendezővel erről a különleges helyzetről, a stúdiómunka fázisairól, az előkészületek jelentőségéről és a színész-vers találkozásokról is beszélgettünk.
– Egy rádiójáték felvételénél el tudjuk képzelni a rendező feladatát, de egy ilyen helyzetben, amikor „csak” vers- vagy levélolvasást kell rendezni, miben áll a munka?
– Több száz hangjátékot rendeztem, ami bizonyos szempontból valóban komplexebb feladat, de ennek a munkának is megvoltak a maga nehézségei. A rendezés a szereposztással kezdődik. A Hallgatni Aranyt! ötletgazdája, Rátóti Zoltán átadott egy körülbelül kétszáz színész nevét tartalmazó listát, amit elkezdtem szűkíteni, és végül mintegy hetven kiváló színművésztől hallhatnak verseket és leveleket a weboldalon. Azt kell mondanom, szerencsés találkozások születtek. Figyelni kellett arra, milyen karakterű a vers és milyen a színész. Bodrogi Gyulának egy vidámabb verset adtam, Szarvas Józsefnek pedig Az öreg pincért, míg A rodostói temető című hosszú, filozofikus költeményt Hirtling István kapta, Arany önéletrajzát – ami a leghosszabb szöveg volt – Mácsai Pál olvasta fel. Ahhoz, hogy a párosítás megfelelő legyen, minden verset el kellett olvasnom, elemeznem kellett, és természetesen meg kellett ismernem az egyes versek, levelek életrajzi hátterét is.
Ezt követte az alapos filológiai kutatómunka, amelyhez a szakértő irodalomtörténészekkel, Kulin Ferenccel, Korompay H. Jánossal és Szörényi Lászlóval egyeztettük a szövegeket, ugyanis ahány helyen megjelentek a versek, annyiféle verzióban adták ki őket. Azért viszont erősen küzdöttem, hogy a mai fül számára is érthetőek legyenek a versek. A tudós macskája arról szól, hogy a rendkívül „okos” tudós addig kísérletezik az állattal, amíg az elpusztul, tehát néhai macska lesz. A szakértőtől megtudtam, hogy a diftongus miatt eredetileg „nehaj”-nak kellene ejteni, de ezt valószínűleg a hallgatók nem értenék.
A stúdióban szintén a szövegek pontosításával kezdődött a munka, ezt követte az elemzés, értelmezés. Minden verset erőteljesen megmunkáltunk. Volt, hogy az én elképzelésemnél jobb változattal érkezett egy művész, olyankor természetesen amellett döntöttünk. Miután mindent felvettünk, a technikus kollégával kitisztítottuk, megvágtuk az anyagot, amit Rátóti Zoltán és a szakértők is meghallgattak, végül pedig feltöltötték a Hallgatni Aranyt! oldalra.
– Voltak tapasztalt művészek, és voltak olyanok, akik bár gyakran mondanak verset, de először jártak stúdióban. Kinek hogyan segít ilyenkor a rendező?
– A türelem és az empátia a kulcsszó. A kevésbé tapasztaltaknál több időt kell hagyni arra, hogy megszokja a stúdiókörülményeket, hogy ebben az esetben másképp kell verset mondani. Egy színpadi színésznek az a kihívás, hogy nagyon kevés eszközzel tegye a hallgató számára is átélhetővé a verset. A színházban ugyanis hozzászokott ahhoz, hogy nagy távolságot kell átbeszélni, és a halk beszéd is már némiképp emelt hangerőt jelent, a mikrofon viszont nagyon érzékeny műszer. A stúdióban több fokkal kell visszavenni az intenzitásból, mert a legkisebb hamisság is azonnal hallható. Ebben a helyzetben a középhang és a suttogás sokkal élőbbnek hat.
– Van-e generációs különbség a színészek között?
– Talán annyi, hogy régebben a beszédtechnika oktatására nagyobb hangsúlyt helyeztek, de a fiatalok közül Orosz Ákos, Szatory Dávid vagy Tenki Réka kiválóan mond verset. Az általánosságban elmondható, hogy aki a színpadon vagy a filmen remek alakítást nyújt, még nem biztos, hogy mikrofon előtt is megállja a helyét. Nem szabad azt hinni, hogy aki a színpadon sztár, a kisujjából kirázza a stúdióban a verset. Egy olyan ifjú művész volt, akivel hosszasan próbálkoztunk egy nem is túl nehéz verssel, és nem élt annak a lehetőségével, hogy egy későbbi időpontban újra megpróbáljuk a felvételt, ezért átadtam a verset egy rutinos idősebb színésznek.
– Aranyt illetően milyen (újra)felfedezéssel járt az ön számára ez a munka?
– A főiskolán szigorlatoztam Aranyból, de olyan volt ez a néhány hónap, mintha egy új költőt ismertem volna meg. A beszélgetések a szakértőkkel felértek egy Arany-kurzussal.
Azt például most tudtam meg, hogy Arany festőként is tehetségesnek számított, sőt zeneszerzőnek sem volt utolsó, de sajnos a kották más kéziratokkal egyetemben eltűntek. Ez utóbbira példa lehet a Népdal című vers, ami arról szól, hogy egy szerb mulatozó társaság útban Ráckevére kiköt a Margitszigeten, a társaság egyik tagja, Jovan megtudja, hogy kedvese rima lett, ezért megöli őt. Nagyon feszült a vers ritmusa, olyan, mint a szerb zenei ritmusok, és nehéz is úgy mondani, hogy ne képzelje alá az ember a dallamot. Gáspár Sándornak, aki ezt a verset mondta, ezért nem is volt könnyű dolga.
A levelek szintén tartogatottak érdekességeket. Főképp Arany és Petőfi levelezését korábbról ismertem, de a kor nagy tudósainak, irodalmárjainak szóló írásai, csakúgy, mint Arany humora és történetmesélő kedve, számos újdonsággal szolgáltak.
