Papageno Radio
Címlap Tenki Réka: „Elszoktunk a versektől”

Tenki Réka: „Elszoktunk a versektől”

„A színház egy természetes közeg számomra, ami a kiteljesedést, a biztonságot, a varázslatot és az álmokat jelenti” – fogalmazott egy alkalommal Tenki Réka, az Örkény Színház művésze, akinek a vers műfaja keményebb diót jelent. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne módszere a feltöréshez, amit a Hallgatni Aranyt! oldalon meghallgatható A rab gólya és Tamburás öreg úr is bizonyít.

Hallgasson Aranyt Tenki Réka tolmácsolásában!

 – Arany életművében a humor ugyanúgy megtalálható, mint a közéleti érdeklődés, a balladáktól a történeti tárgyú elbeszélő költeményekig széles a skála. Hozzád melyik hang áll közel?

 – A balladáit kedvelem jobban. Talán azért is mert amikor gimnáziumba jártam (ez a dráma tagozatos Ady Endre Gimnázium volt Debrecenben), a beszédtanárom, Csikós Sándor azt kérte, rajzoljam le a verset, úgy, ahogy képzelem, ahogy látom. Nagyon szerettem rajzolni, és ez segített a megértésében. Azóta is, ha nem értek annyira egy verset, lerajzolom, ami eszembe jut róla. De azt azért hozzátenném, hogy nem tudok rajzolni!

– Vannak-e számodra különleges jelentőséggel bíró, meghatározó Arany-versek?

 – Nagyon szeretem azt, ahogyan Gálffi László olvassa Arany Petőfihez írt leveleit.

– Véleményed szerint miért fontos egy ilyen volumenű kezdeményezés, mint a „Hallgatni Aranyt!”?

 – Elszoktunk a versektől. Utoljára az egyetemen kellett verset szavalnom, de az a színművészeti egyetemen kötelező feladatnak számított. Ma nincs erre igény, csak a kötelező gimnáziumi anyag maradt. Meg kellene találni a hangsúlyt, hogyan lehet trendi versben írni, gondolkodni, szavalni.

– Néhány évvel ezelőtt a Versünnep zsűrijének tagja voltál. Mit figyeltél az előadásokban? Szerinted mik a jó versmondás kritériumai?

 – Azt, hogy az előadó érezze és értse, amit mond, ne izguljon és ne szavaljon. De én sem tudom a receptet…

 – Az Örkény Színházban az Anyám tyúkja annyira népszerű lett, hogy a második rész is elkészült belőle, az Arany-évforduló kapcsán szintén készült egy összeállítás, az Élő költők társasága videóiban pedig kortárs verseket mondott a társulat, amit szintén sokan néztek meg. Mi lehet a siker titka, mivel tud hatni a vers mint műfaj, és vajon mi az izgalmas a néző számára a verset mondó színészben?

 – Mácsai Pál mindig azon dolgozik, hogy népszerűsítse a versszeretetét, amit ő magas minőségben művel, és olyan szellemesen, mintha csak viccet vagy egy gyönyörű szöveget mondana. Tudja, hogyan kell verset átadni. Ezt tanuljuk tőle, és szerintem ezért hálás a közönség is.

Tamburás öreg úr

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára is lopva zenél csak.

A mi dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
–Tiszta remekké magába’ szülemlő –
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul − csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.

De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden accord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed −
Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

 

(1877. júl. 12.)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X