Harmadik svédvonalú dalt kapod ma; az uncsi-izgi verzióból. Az orkeszt névadója Ellen Andersson bátran hozza a visszafogottan sznob, hangbefátyolozódós jazzéneklést. Néha, mikor elfeledkezik arról, hogy épp egy stúdióban üddögél, egészen érdekes gondolat jön át szingerálása által.
Énekelget, szembecsukva himbálgattatja fejünk, hangulattat bennünk. Aztán habár továbbá persze nem kell csalódnunk a hogyan-kell-lassú-jazzt-játszani-tankönyvből okult bandában, merthisz megjelentetik ebben a darabban a tényleg felesleges hangszeres szólókat, na meg az öncélú plöm-plömözéseket, mitől érezheti magát igazán jazzénekesnőnek valaki. Ámde miért is – kérdezheted kedves Olvasó – választotta tollnok ma ezt a feldót, amiről igazán nem sok jót mondott (eddig). Az összes klisé és közepesen tehetséges torok mellett van benne valami egészen trükkös.
Ti voltatok már a Kispipában?
Egyazon tud olyan hangulatot generálni, mi felpörget, és meg továbbá ellazít. Akár egy forró ölelés. Vagy, ahogy egy lustálkodó, hosszan reggeliző hétvégi reggel után nyakunkba venni a várost, vásárolgatni, ebédelgetni, majd hazatérve a kanapén a kedves fejét ölbehajtva egy kockás takaró alatt szunyókálni.
Nem gondoló, hogy ez a nóta lesz, mire lefutod majd a szigetkört, de tud tolni a tempón, ha igazán belefigyelsz. Bezony furcsa érzés egyszerre andalodni és amúgy melódia-által-rohanósast érezni… majdoly, mint altatót kávéval bevenni.
