Hogy mit várunk a 21. század múzeumától? Tágas, világos tereket, átlátható, világosan rendezett kiállításokat, pár kukkantást a kulisszák mögé, mindenki számára kényelmesen megközelíthető épületrészeket, pihenőszigeteket, hasznos és kreatív ajándéktárgyakat, és természetesen aha-élményeket. Lehet-e ezt mind egyszerre? Szétnéztünk az újranyitott Szépművészeti Múzeumban.
Tavasz van, ez a november ilyen. A Szépmű előtti fűben játékos kölyökvizsla hempereg. A kerítés zárva még, és úgy kéttucatnyian várjuk a nyitást. Persze nap-nap után nehéz ezt a tavaszt elhinni (hova tenni meg még nehezebb), úgyhogy túl sok réteget terveztem magamra ma reggel is. Ezért amíg a legpedánsabb pár turista tettre készen sorban áll, én a ruhatár felé indulok. Elhelyezni a felesleget.
A tágas és teljesen funkcionális térben zárható szekrényes, és beakasztós-bilétás módszer is választható. Előbbi mellett döntök és jegyzetfüzettel a kézben nekiindulok.
Vagyis csak indulnék, mert a letisztult és kissé – a kinti napfénytől szédült múzeumozó így érzi legalábbis – alulvilágított, földszint alatt kialakított kávézón akad meg a szemem. Engedek a koffein kísértésének.
A választék széles, a székek kényelmesek, az árak pedig olyanok, amilyennek egy európai rangú kiállítóhelyen lenniük kell. Kapucsínófényben úsznak a gránitárnyalatok.
A szemközti asztalról teagőz párolog, és szerencsére a kávé is működik. Lássuk csak, az épület tudja-e, amit ez a csésze tudott!
Úgy fest, a falak nem felejtenek. A visszhangos földszinten ülök ugyanis, hatalmas oszlopok alatt, és furcsa nosztalgia fog el. A bezárás előtti időszakra gondolok, és tárlatok emlékei jutnak eszembe, amelyek fontosak voltak nekem. Jobb felől Uecker és Kentridge; na meg a Nemes Marcell-gyűjtemény, A fotóművészet születése vagy a nagy Cézanne, amelyekre emlékeim szerint balra zsilipelve jutottunk be évekkel ezelőtt, vagy a Mucha, ami, úgy rémlik, a földalatti kiállítótérben lehetett.
A Szépművészeti átfogó felújítása – futom át a sajtóanyagot – 14.000 négyzetmétert érintett, a múzeum alapterületének mintegy negyven százalékát. A három éves rekonstrukció során korszerűsítették az elavult fűtőrendszert, klimatizálták a kiállítótermek egy részét, felújították a tetőszerkezet nagyobbik felét, valamint új kiállító- és közönségforgalmi tereket, továbbá korszerű raktárhelyiségeket alakítottak ki az épületben. Ez utóbbiakat most nem fogom megnézni. Az ugyancsak felújított Román Csarnokról tavasszal lemaradtam, ezúttal itt kezdem meg a múzeumtúrát.
Oké, ez lenyűgöző. Heten vagyunk bent teremőrüstül, és nem tudom, ha többen lennénk, veszítene-e a varázsából a hely (felteszem, igen), így viszont, a csendben és a sűrű LED-fényben a Román Csarnok tényleg varázslatos. Abban a hét hónapban hangosabb lehetett persze, amíg hetvenen dolgoztak a helyreállításán.
Most viszont, hetven év zárva tartás után kész, és csendes ez az áhítat emelte profán szentély.
Árpád-házi szentek és nem-szentek, a Luxemburgokhoz és a Hunyadiakhoz köthető alakok bukkannak fel falain, a keresztény ikonográfia jól ismert figuráival vállvetve. Az összhatás épp olyan, ahogyan a Millennium korszakában egy román szentélyt képzelhettek el.
A Szépművészeti Múzeumot elvégre Magyarország fennállásának ezredik évére koncentrálódó ünnepségsorozat eufóriája hívta létre, létesítésének szándékát ugyanis a millenniumi törvény mondta ki. Ma már furcsának tűnhet talán, de a 1900 és 1906 között, Schickedanz Albert és Herzog Ferenc tervei alapján épült Szépmű Román Csarnokát eredetileg nagy méretű, zömmel középkori szobormásolatok bemutatása céljára szánták.
Egy ideig Donatello Padovában álló Gattamelata-szobrának gipszből öntött mását is meg lehetett nézni itt.
Különös, mennyire más volt akkoriban egy múzeum helye, szerepe, és az originalitás helyiértéke is. Igaz, Walter Benjamin paradigmaváltó szövegének megjelenése előtt jártunk, és, hát, tényleg úgy tűnik, hogy a húszas években nem az aura volt a legnagyobb truváj. (Úgy sejtem, a golyóálló üvegek sem voltak annyira vastagok még a Louvre-ban, a Tate-ben és az Uffiziban mint ma, New Yorkban pedig épp, csak megépült a MoMA.)
De térjünk is a falakhoz vissza most. A Román Csarnokéihoz. Aeternitas, omnipotenzia és immortalitas, vagyis örökösség, mindenhatóság és halhatatlanság – olvashatjuk az enyészettől megmentett felületen, méghozzá az ikonográfia nyelvén amúgy is a halhatatlansággal összekapcsolt pávák közvetlen közelében. Túlfelől a transzcendens szóhármasra rímelő földi triász: veritas, scientia, artes. Tizenkilencedik századi, szép szavak. Mind jöhet.
A Csarnok amúgy a II. világháborúban megsérült, és mert eddigre a gipszöntvények is veszítettek népszerűségükből, nem is igyekeztek sztahanovista rohamtempóban tenni rendbe a ráadásul amúgy is reakciósan dekorált épületrészt. 1945-től raktárként, a múzeumlátogatók szeme elől elzárva funkcionált az épületnek ez a része. Jó, hogy ez nem tartott örökké. De mi lesz az itt tárolt gipszmásolatok sorsa most, hogy innen menniük kellett? Azt ígérik, a műtárgyak a felújítás alatt álló, és jövőre újranyíló komáromi Csillagerődbe, valamint a Szabolcs utcában épülő Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba kerülnek majd.
Körbenézek még egyszer, és mert egyre több a szelfibot idebenn, oldalgok is kifelé, de közben arra gondolok, hogy aura ide, aura oda, a 13. században készült freibergi Aranykapu másolata így is beránt. Irány az emelet, és ami az állandó tárlatokból már látogatható.
Egyelőre a mélyföldszinti terek és a felújított Román szárny nagy része járható be, az összes új, állandó kiállítást pedig – a tervek szerint – 2019 közepétől lehet majd megnézni. Addig történik még némi műtárgy-cserebere. A Szépművészeti tárlatainak újrarendezésével párhuzamosan zárnak ugyanis be a Magyar Nemzeti Galéria régi magyar gyűjteményeinek egyes állandó kiállításai is.
A Szépmű kiállítási koncepciója elvégre – visszatérve az alapításkori alapelvekhez – átalakul: több évtizedes távollét után a magyar művészeti anyag visszakerül a Szépművészetibe, így a múzeum ezt követően az egyiptomi és a görög-római gyűjtemény mellett együtt mutatja majd be az egyetemes és a hazai művészet történetét, egészen a 18. század végéig. Mindezzel párhuzamosan a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni anyaga – az Új Nemzeti Galéria megnyitásáig – a Várba költözik, ahol az elmúlt több mint két évszázad magyar és egyetemes képzőművészeti alkotásai együtt lesznek így láthatók.
Ott hagytuk abba a műkincslogisztika áttekintése előtt, hogy az emelet az irány. A lépcsősorok szélesek és világosak (kivált most, tavasszal), és a fordulókból az állatkertbe is átintegethetünk, de hiába a fehérre meszelt falak, nagy fekete pont, hogy nem segíti korlát a nehezebben lépcsőzőket. (Igaz, lifttel a lépcsőzés kiváltható.)
Az átrendezett állandókat első blikkre kifejezetten ígéretesnek érzem. Ízléses, alapos munkát végeztek mind a restaurátorok, mind pedig a kurátorok. Bár a korábbihoz képest ritkult, az installáció itt-ott egy kevéssé még így is sűrű nekem, de nem olyan nyomasztóan, mint ahogy mondjuk a Kunsthistorische állandója az.
A kísérőszövegek informatívak és eltalált hosszúságúak. Az elmélyüléshez szükséges számban vannak jelen a termekben, kíváncsiságunkon múlik, mennyi mellett lassítunk le.
A mások mellett a képek keletkezését, megrongálását és restaurálásának folyamatát bemutató interaktív képernyők is kifejezetten érdekesek. Olyannyira, hogy sejtem bár, hogy zsúfolttá tenné a teret, ha továbbiakat is elhelyeznének itt, annyira jók, hogy megfordul a fejemben: kérünk szépen még! Ahogy a különböző szobrászati és díszítési technikákat elmagyarázó, kihúzható fiókok is ötletesek. A puffok pedig, amiken a kiállítótermekben vagy a folyosón megpihenhetünk, igazán kényelmesek.
A legjobban nekem a szobrok termei tetszettek, bár ezek viszonylag szűk volta miatt könnyen lehet, hogy a kényelmes, szellős bámészkodás a korán érkező látogatók privilégiuma errefelé.
A frissen megnyitott, korábban irodaként funkcionáló Michelangelo Teremben most a Leonardo da Vinci és a budapesti lovas című kamaratárlat tekinthető meg a reneszánsz géniusz rajzaival, és azzal a 16. század első felében készült öntvénnyel, amelynek kapcsán felmerült Leonardo szerzősége. (De ezt minden kétséget kizáróan eddig igazolni nem sikerült.) A minikiállítás ügyesen járja körül az itáliai mester élethosszig tartó viaskodását az ágaskodó ló figurájával. A berendezés profi, ez a klassz kis kiállítótér pedig hasonló hangulatú kamaratárlatok lehetőségét vetíti előre.
A shopban megkapni mindent, ami lovas vagy leonardós, sőt, antikvár Leonardo-kötetek is elérhetők az angol nyelvű monográfiák, valamint az elmúlt pár év vonatkozó megjelenései mellett. Színezők, képeslapok, kirakók és mágnesek minden mennyiségben, tehát, ahogy az egy ilyen kaliberű intézménytől el is várható: igényes ajándéktárgyak közül választhatunk.
Ha nem mulasztjuk el az egyébként remek egyiptomi és ókori anyagot sem, a Szépművészeti Múzeum már most is combos programot kínál. Pedig a kiállítótereinek java egyelőre nem is látogatható még. A jelenleg úgy fél házzal futó intézmény állandó tárlatait 1.400 forintért nézhetjük meg, és leonardóstul is csak 1.800 forint a teljes árú jegy, ami egy fél napos barangolásért meglehetősen korrekt. Ezek az árak persze emelkedni fognak majd januártól, amikor megnyílik a többi terem is. Egy nemrég megjelent interjúban a múzeum főigazgatója, Baán László, jövő őszre Rubens-kiállítást ígért, de elárulta azt is, hogy egy újabb – más megközelítésű – Cézanne-ra, és egy El Greco-tárlatra is számíthatunk.
Amire kilépek a csaknem minden ízében 21. századi intézményből, a Hősök tere még több fénnyel telik meg. A vizslakölyök rég messzire szaladt már csaholva, a múzeum tetején pedig páran dolgozni kezdtek közben. Odabenn ebből semmit nem lehet már érzékelni. Azt pedig csoda jó érzés látni, hogy lekerült a zárva tábla a Szépmű alacsony kerítéséről.
