„Szeretnénk ’súgni’. Segítséget, tanácsot adni annak, aki még nem kezdett el gyűjteni, sőt, talán még az első műtárgyvásárlás előtt áll” – olvassuk a Kertész László áltat írt Kortárs Műgyűjtés című, nemrég kiadott kézikönyvben. A kötet szerkesztőjével, illetve a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatójával, Gajzágó Györggyel beszélgettünk a hazai kortárs műgyűjtés jelenlegi helyzetéről, és a fejlődéshez nélkülözhetetlen változásokról.
– Hogyan jött a Kortárs Műgyűjtő Akadémia megalapításának ötlete?
– Ebben a szektorban csak hozzávetőlegesen vannak számok, de van pár mutató, ami arra utal, hogy Magyarországon egy viszonylag nagyméretű piacról beszélhetnénk. Úgy gondoljuk, a fiatalabb generációs versenyszférában dolgozó közép- és felsővezetői réteget viszonylag nagy számban el lehetne érni, azokat, akiknek státuszukból adódóan már elő vannak készítve arra, hogy kortársat vásároljanak, illetve megtehetnék, hogy kortársat vásároljanak.
A felméréseink szerint jelenleg 50-100 ezer ember tudna évi 1 millió forintot költeni kortársra, ez esetben pedig egy 100 milliárdos piacról beszélhetnénk.
Ha ennyi pénz áramolna a szektorba, az nagyon sok mindenre megoldást jelentene. Annyi adóbevétel keletkezne például, amiből simán finanszírozhatóvá válnának a múzeumok vagy új alapokra lehetne helyezni a művészeti képzést is. Vagy, hogy még tovább menjek, ekkora tőke kialakíthatna egy egészséges másodlagos piacot a mostani, kínálati piac helyett.
Mi ezt úgy közelítjük meg a Kortárs Műgyűjtő Akadémián, hogy nemcsak egy oktatási intézmény vagyunk, és Kertész László Kortárs Műgyűjtés című munkája sem csak egy könyv, hanem egy, a változás érdekében útjára indított program elemei.
A CCA 10 alkalmas sorozatot kínál, és azt gondoljuk, itt az ideje, hogy ténylegesen iparági szintre lépjen a színtér.
Ha ezt így kimondom, nagyon sok művész ideges lesz, gyárkémények ötlenek fel bennük, ahogy állnak a szalag mellett, de nem erről van szó. Ami mindenképpen fontos, hogy az iparági gondolkodásban benne van a teljesítmény, tehát nem tevékenységeket nézegetünk meg véleményezünk, hanem teljesítményeket. A művészeti világ egy permanens olimpia, ahol mindenki megmérettetik, még a kurátorok és a galeristák is. Mindenhol vannak mérőszámok, a művészeknél is van egy ranking, komoly mérőpontokkal.
– A könyv első része a kortárs definícióját taglalja. Tényleg ennyi a kérdőjel a jelentéssel kapcsolatban?
– Minden piachoz nélkülözhetetlen egy egységes platform. Azért méghozzá, hogy a fogyasztó el tudja dönteni: adott dolgok kellenek-e neki vagy sem, megengedheti-e őket magának vagy sem, vagy hogy szüksége van-e rájuk egyáltalán. Nagyon érdekes, hogy a művészeti szektor nem tudja megcsinálni ezt az egységes gondolati platformot. Olyan, mintha valamiféle üzleti szembenállás lenne, és emiatt nem képes megszólítani a fent említett réteget, sem pedig definiálni, hogy mit is jelent a KORTÁRS. A kortárs, mint definíció még mindig tisztázatlan, művészek tömegei hiszik azt, hogy ha úgy festenek ma mint Munkácsy, akkor ők kortárs festők, pedig ez nem igaz.
Ők festők, akik lehet, hogy ebből élnek, de nincsenek benne a kortárs rendszerben, mert nem felelnek meg a kortárs kritériumainak. Készült velem egy másik interjú nemrég, a kortárs jelentése volt a téma ott is, és erre a cikkre válaszolt egy művész, mert rádöbbent, hogy ő nem is kortárs alkotó, hanem egy geometrikus művész, aki egy régebbi diskurzus mai élő, egyébként nagyon jó képviselője.
Semmi gond azzal, ha az ember kimondja, hogy ő nem kortárs művész, mert így helyre teszi magát és ezzel feszültségek oldódnak fel.
Ez nem kirekesztés, hanem helyretétel, és adott esetben én úgy gondolom, szakmai kérdés. Nem kell félni új szavakat alkotni, hiszen egyébként lemaradunk. Sőt, már le vagyunk maradva, de ez szerintem még behozható. Az akadémián is erre törekszünk, és az intézményrendszert frissíteni kell.
– Mi hiányzik ehhez?
– Az, hogy olyan szakemberek csinálják, akik értenek hozzá, hiszen ez nagyon érzékeny terület. Kell egy vízió és döntéseket hozni is tudni kell. El kell jussunk oda, hogy higgyünk benne: ez a dolog működhet, ráadásul viszonylag gyorsan beindítható. Üzleti alapon kell felállnia egy iparágnak és a fenntarthatósági szempontokat kell ehhez figyelembe venni. Mivel ez egy globális iparág, ezért a világszintű fenntarthatóságot kell megnézni, abból kell visszavezetni, hogy mit kell tennünk, mert csak ha az egész rendszert nézzük, akkor tudunk a helyes irányba haladni.
Nagyon jó projektek vannak egyébként, az Art Weektől kezdve a Galllery Weekenden keresztül az Art Market Budapestig. Ezek azonban nem érnek össze egy programmá, külön-külön pedig, mint egy tűzijáték elpukkannak, bár hallatszik valami alapzaj de ahelyett, hogy egy cél irányába menetelnénk, össze-vissza járkálunk, így pedig tulajdonképpen topogunk.
Az előrelépéshez nagyon fontos a játékszabályok lefektetése. Ezért csináltuk a könyvet, abban le van írva minden.
– Milyenek a visszajelzések a kötetről? Nem veszik néhányan rossz néven, hogy megszabják az utat helyettük?
– A játék szabadsága nem abban nyilvánul meg, hogy azt csinálok, amit akarok. Táncban is az tud félrelépni, aki ismeri a táncot. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de a játék is attól játék, hogy vannak szabályai. Alapvetően vegyes a megítélés, de összességében mindenki elképesztőnek tartja a kötet tartalmi mélységét, és azt kell mondanom, hogy ez a könyv globálisan is unikális, tudomásom szerint nincs máshol ilyen.
Nyilván ez abból adódik, hogy az egész szektornak globálisan van egyfajta stukturálatlansága, emiatt ez a fajta rendszerszemléletű dolog nincs jelen sehol. A könyvvel azt is bebizonyítottuk, hogy leírható. Ez nagyon összevág azzal, amit Barabási Albert-László egy nemrég megjelent cikkében olvashatunk. A siker és teljesítmény korrelációját vizsgálja művészeti szinten, azt, hogy tervezhető-e egy művész karrierje. Szerinte igen. 500 ezer művésznek a különböző karrierpontjait vitték fel számítógépre, és a kirajzolódott mintázatokból gyakorlatilag meg lehet mondani, hogy mitől függ egy művész karrierje.
Ha elhisszük, hogy ez a dolog tervezhető, akkor transzparensé válik, oda megy a pénz, ahol bizalmat érez.
A szektor, úgy érzem, bele van csontosodva a régi gyakorlatba. Elég elmenni egy megnyitóra, ami pont ugyanolyan, amilyen 30 éve volt. Úgy gondolom, lehetünk annyira kreatívok meg vizuálisak, hogy el tudjuk képzelni: itt ténylegesen lehetne valami rendet csinálni. Mindennek az elején tartunk még, de jó időben vagyunk, és jó helyen. A változáséért áldozni kell, egyébként egy helyben fog állni mindenki. Erről szól a könyv és az akadémia is.
