Az art quarter budapestben közel húsz magyar képzőművész műterme található, Kútvölgyi-Szabó Áron 2016 óta dolgozik az épületben. A fiatal művész – akinek nemrégiben Brnóban, majd Prágában volt egyéni kiállítása –, olyan kérdésekre keresi a választ alkotásaiban, mint az emberi gondolkodás jellemzője, a képi források megbízhatósága, vagy a térbeliség tudásban betöltött szerepe.
– Művészettörténeti és filozófiai tanulmányok után milyen indíttatásból kezdtél el szobrászattal foglalkozni?
– Egy idő után rá kellett jöjjek, hogy engem nem a passzív, interpretátori szerep vonz, s nem feltétlenül mások munkáin keresztül szeretnék beszélni az engem érdeklő dolgokról. Ezzel párhuzamosan fogalmazódott meg bennem, hogy a szobrászat, illetve talán még ennél is szűkebben, a térbeliség az, ami igazán az én közegem, amiben automatikusan gondolkodom. Ezen a területen éreztem azt, hogy rengeteg el nem mondott, ki nem fejtett dolog lappang, amit valakinek el kéne végeznie.
– Alkotásaiddal komplex és aktuális dolgokra reflektálsz – legyen szó az emberi és a személyes gondolkodásról, tudati mintázatokról, kognitív torzulásokról, az álhírek hatásairól vagy a torz percepciókról. Ezeket szavakkal is rendkívül összetett módon lehet leírni. Művészi munkád során miért pont ebbe az irányba indultál el?
– Ennek az egész problémakörnek a gyökerei nálam az egyetem utolsó két évére, 2012–13 körülre nyúlnak vissza. Arra az elsőre talán nagyon egyszerűnek ható, de mégis nagyon sok mindent alapvetően meghatározó alapkérdésre redukálhatók, hogy
miért is látjuk ennyire radikálisan másként a világot így, egyénenként?
Hogyan lehetséges az, hogy ennyire különbözően értékeljük ugyanazokat a dolgokat? Ez lebegett már a háttérben az akkoriban készített, hegesztett fém hálózatok mögött (mint az egyéni mindseteket meghatározó mentális vázrendszerek), és igazából ebből következett minden későbbi munkám is. Ez egy szervesen egymásra épülő folyamat volt – most, ahogy visszagondolok –, kicsit olyan, mintha ugyanazt a nagy témát jártam volna körbe az évek során, csak minden egyes kiállítás és munka egy másik aspektusból vagy más módszerrel és fókusszal próbálta megragadni ennek a komplex jelenségnek egy-egy részletét.
Az art quarter budapestben külföldi művészek is dolgoznak egy rezidenciaprogram keretében, róluk itt olvashatnak bővebben:
A női tekintet határai – Bemutatkozik az art quarter budapest rezidencia programja
– Hogyan képzeljük el nálad az alkotás folyamatát?
– Egyrészt az eddig feldolgozott aspektusok után mindig marad vissza valamiféle hiányérzet, hogy egy-egy olvasat túlságos háttérbe szorult, vagy egyszerűen nem fért bele az adott kiállításba. Másrészt folyamatosan merülnek fel teljesen új, eddig még egyáltalán nem használt megközelítések, amiket próbálok becsatornázni. Ezen kívül az utóbbi években elég sok munkám egy konkrét kiállításra készült, konkrét terekbe, mert
az nekem mindig nagyon fontos, hogy a kiállítótér adottságait, az építészeti kereteket ne „elszenvedjem”, hanem megpróbáljam a lehető legjobban kihasználni.
Szóval mindig ez a gondolati és fizikai keretrendszer az első, ez szabja meg az aktuális fókuszt, amit aztán ismét aspektusokra bontok, és ebből jönnek létre a munkák tervei. Aztán ezek a tervezés és konkretizálás közben még sokat redukálódnak, és csak ezután jön a tényleges kivitelezés a maga ezernyi apró praktikus döntésével és logisztikájával.
De az utóbbi időben sokszor éreztem úgy, hogy én igazából ilyenkor nem is műveket készítek, hanem kiállításokat.
Olyan műcsoportokat, amelyek egymás közelségében, egymásra linkelve fedik le az aktuális témát.
Októberben a természet inspirálta dizájn témakörében tartottak workshopot az art quarter budapestben:
– Hogyan döntöd el, hogy adott projektnél milyen anyagokkal, médiumokkal dolgozol?
– Ebből az imént említett kettős keretrendszerből fakad, hogy mit kíván meg a munka, és mire van lehetőség az adott térben. De az utóbbi években tudatosan kezdtem el törekedni például arra, hogy olyan eszközöket és technológiákat is bevonjak, amelyeket a tervezőgrafikai praxisom révén ismertem meg, például a lézervágást és -gravírozást, a plotterezett öntapadó fóliát, vagy más speciális nyomdatechnikával készült printeket. Ezen kívül sok munkába emeltem már be (akár személyes) tárgyakat vagy olyan anyagmintákat (szivacsokat, üvegeket, őrleményeket), amelyek számomra nem pusztán a materialitásuk miatt fontosak, hanem valamilyen anyagi tulajdonságuk vagy a speciális anyagszerkezetük révén tudnak analógiákként szolgálni egy installáción belül.
De fontos talán megemlíteni, hogy annak ellenére, hogy szobrász szakon végeztem, nemigen készítettem a diploma óta hagyományos értelemben vett plasztikákat.
Sőt, a Derkovits Gyula ösztöndíjas időszak alatt például főként képekkel dolgoztam, bizonyos esetekben kamerával, máskor szkennerrel, és elég gyakran 3D programokkal. Egyébként emögött egy tudatos stratégiaváltás állt, mert
rájöttem, hogy sokkal jobban tudok a dolgok problematikusságára rámutatni, ha a képiség felől közelítek.
Ezt az eszköztárat továbbra is használom, de ma már inkább ötvözöm a kettőt, és olyan installációkat készítek, amelyek ugyan sokszor kétdimenziós képekre épülnek, de kulcselemük a körbejárás, anélkül teljesen értelmezhetetlenek.
– Nemrégiben volt Brnóban kiállításod, november 30-ig pedig Prágában voltak láthatók a műveid. Hogyan épültek fel ezek a kiállítások, mi a tematika, kapcsolódik-e a két anyag?
– Igen, ez a két kiállítás most nemcsak koncepciójában, de időben és térben is elég közel volt egymáshoz. A brnói anyag (Patterns of Counterknowledge) egy két hónapos rezidenciaprogram alatt készült, és itt próbáltam először bevonni a szöveget, mint kiindulópontot ebbe az általam kutatott képiség-térbeliség kontextusba. Itt az első térben egy olyan szimuláció volt látható, amelyben képi források egymással való vetélkedését és önálló életre kelését lehetett végigkísérni. Azt a folyamatot, amely során azok teljesen elszakadnak az eredeti téri helyzetüktől, és olyan absztraktnak ható – kontextusukat vesztett – foltokká válnak, amelyek szabadon kisajátíthatók bármely narratíva számára.
Az analógia az összeesküvés-elméletek logikája volt, amelyek konkrét referenciáival a másik térben foglalkoztam egy nagy üveg-installáció keretében. A prágai kiállítás (The other side of the fourth wall) hasonló eszköztárral dolgozott ugyan, de fókuszában egy másik aspektus, a jelenkori posztfaktuális helyzet „aktorainak“ és „nézőinek“ szerepe állt. Az installáció itt a galériához tartozó mozgatható falra épült, amelyet a színházelméletből kölcsönzött „negyedik fal” funkciójával ruháztam fel. Egyrészt a képiség alapvető fix-nézetűségét és „kulissza-jellegét” hangsúlyozva, melyben nincs lehetőségünk a képek mögé benézni. Másrészt azt a mechanizmust modellezve, melyben az aktorok (politikusok, média) – némiképp a platóni barlanghasonlat analógiájára – olyan jól megválasztott képeket sugároznak „a valóságról”, melyből valamiféle koherensnek látszó magánuniverzum áll össze. Melyet a másik oldalon a nézők, illetve „fogyasztók” szüntelenül dekódolni próbálnak – ez esetben az egyes elemeket a falon újrarendezve és egy horizontvonal mentén kiterítve –, mit sem sejtve arról, hogy interpretációjuk mennyire fals és ingatag lábakon áll a képi manipuláció miatt.
– Doktori munkádban a képi források megbízhatóságát, illetve a térbeliség tudásban betöltött szerepét vizsgálod. Hol tart jelenleg ez a munka? Mik az eddigi legnagyobb „felismerések”?
– Doktori programomat idén szeptemberben kezdtem, úgyhogy egyelőre még csak a legelején járok, a nagy felismerések még hátravannak. De, ami mostanában nagyon érdekel, az az, hogy a képekben való gondolkodás mennyire áthatja magát a nyelvet is. A mentális / nyelvi képek mennyire hasonlóan működnek a vizuális képekhez sokszor, egyes szinonimák képzettársításai vagy nyelvi szerkezetek milyen perspektíváknak vagy frameléseknek feleltethetők meg.
– A térbeliség mennyire határozza meg szerinted a mindennapi gondolkodásunkat, átvihető-e a térbeliség a hétköznapi gondolkodásba?
– Szerintem a térbeliség hiánya az, ami igazán meghatározza a mindennapi gondolkodásunkat, és ez az, ami igazán kiszolgáltatottá tesz minket a képi logikán alapuló befolyásolással szemben. Azt gondolom, hogy egy minimális tértudatosság már elég sok ilyen jellegű impulzust ki tudna szűrni, és ennek révén át tudnánk látni bizonyos esetekben, hogy ki miért látja úgy a dolgokat abból a bizonyos pozícióból? Illetve, hogy ki miért szeretné, ha valamit csak ebből a szögből láthassunk, és miért akarja ellehetetleníteni, hogy más aspektusból is megvizsgáljuk ugyanazt a helyzetet? Bár ez most talán kicsit absztraktnak hathat így, de aki kíváncsi arra, hogy mit is lehet elérni egy nagyon tudatosan alkalmazott térbeli analízissel olyan valós helyzetekben, amikor a képiség csődöt mond, és nem hámozható ki belőle semmi használható, annak ellenére, hogy ezernyi képi forrás áll rendelkezésre, annak ajánlom a londoni székhelyű Forensic Architecture nevű csoport munkáit. Kezdésként talán a Rafah: Black Friday című projektjüket.
– Milyennek látod a világot, és abban az egyén és a művész helyét és (gondolati) szabadságát most?
– Magánemberként iszonyatosan konfúznak látom a világot, de képzőművészként pont azon kívánok dolgozni, hogy ebben a helyzetben valamiféle tisztánlátást segítsek elő. Olyan eszközöket és metódusokat alkalmazni, olyan összefüggésekre és analógiákra mutatni rá, illetve olyan gondolati mintákat adni, amelyek segítenek valamennyire megérteni, átlátni vagy akár az eddigiekhez képest átértelmezni a körülöttünk levő világot.
– Miért pont az aqb-t választottad, amikor műtermet kerestél? Mit ad neked ez a hely?
– Amikor 2016-ban műtermet kerestem, már több ismerősöm is dolgozott itt, én is jártam kint néhányszor, ezért egyértelmű volt, hogy megkérdezem Wolfgangot, hogy esetleg van-e üres helye, mert ilyen szuper adottságú terek a városban máshol nem nagyon érhetők el. Végül Gryllus Ábris barátommal és Farkas Miklóssal költöztünk be, akik együtt alkotják a FOR. nevű zenei formációt. Azóta is ebben a felállásban használjuk a műtermet, és továbbra is nagyon élvezzük az ittlétet. A tetőteraszt, a panorámát, a baráti légkört, az egész épület hangulatát, s azt, hogy milyen zavartalanul és elmélyülten lehet itt dolgozni bármikor.
