Mai tudást Lydia Lunch tolja arcunkba saját meghatározó zajzene stílusában értelmezve karcossá Szomorút.
Finoman karcos ez, úgy, mit egy borostás archoz érő puha tenyér érez. Majd’ negyven éves koverként hallik dal, mondhatja tollnok egyidősek, mint többen mások nyolcvanból. Dal és dalnok, kép és szöveg, önkéz és álmodás, dallam és simogatás:
posztmodern kerek egészek, együtt adják a teljességet.
Akár egy krétakör lángannamáriailag hangulatban. Vagy feketén-fehéren gondolkodók színárnyalati szárnyat adó gondolata. Könnyedén vonatkoztattat s emel el e földről hárompercre Ms. Lunch, pont oly, hogy újra és újra kisháromszög kattintásingerré fejlődjön ujjban a lélek.
