2020-ban mutatják be James Cameron Avatar című, tíz éve kasszát robbantó, bárgyú tudományos-fantasztikus filmjének folytatását. Az afféle kiállítótérbe kiterített filmelőzetesként Budapestre érkezett Avatar: Discover Pandora című tárlat térugrás helyett időutazásra hív: a kilencvenes évek vizualitás kultúráját kapjuk tőle felnagyítva, ibolyaszín félhomályba burkolva.
Nem sok mindenre emlékszem az Avatarból. Annyit fel tudok azért idézni az előzetes újranézése nélkül is, hogy a vásznon jóformán minden kék volt vagy floureszkált, a barátnőmnek megfájdult a feje a vetítés alatt viselt 3D-szemüvegtől, a mögöttünk ülő lelkes fiatalok pedig úgy tesztelték az újszerű térélményt, hogy a vetítés első tíz percében a székünk fejtámláját paskolták, mert azt remélték, a vásznon életre kelő különös növényvilágot és az idétlenül mozgó, macskazombiszemű, indián-rasztafári-lényeket érinthetik így meg. Nem sikerült nekik. Akkor legalábbis. Cserébe velünk együtt közel három órát ülhettek a süppedő székekben, majd miután abbahagyták a hadonászást, felfalhatták a popcornjukat, illedelmesen böföghettek a light colától, hogy azzal a jól eső felelősségtudattal távozzunk a teremből mindnyájan:
Földanya számít ránk.
James Cameron 2009-ben bemutatott Avatarja kétségkívül forradalmi vizuális megoldásokkal élt. És bátornak mondható döntés volt az is, hogy egy már meglévő galaxis (lakják bár izmos és különleges képességekkel megáldott/megvert képregényhősök vagy költözzenek a szereplői a számítógépek monitorjairól a celluloidra) mozira adaptálása helyett, a filmben látott Pandora bolygó flórája és faunája, valamint a földitől elütő gravitációs mezeje és a fentebb említett, Jar Jar Binks disszidens unokatestvéreihez hasonló Na’vik nyelve is saját ötlet alapján született meg.
James Cameron, mint minden valamirevaló elbeszélő, világot épített. Az viszont – és erre fentebb meg is adtam már a magam válaszát – más kérdés, hogy mennyire volt mindez izgalmas.
Ahogy az Andrássy Élményközpont (az egykori Párisi Nagyáruház) csoda szép Lotz-termében az Avatar: Discover Pandora című kiállítás sajtótájékoztatójának kezdetére várok, azon a pillanaton töröm a fejem, amikor végérvényesen megértettem: a mozgóképek nem önmagukban és nem önmagukért valók. A rájuk vonatkozó „világépítésnek” legalább olyan fontos cölöpjei a bemutatásuk előtti és utáni bődületes marketing-szőnyegbombázás során a filmstúdiók kreatív merchandise-csapata által kieszelt kapcsolt áruk (bögrék, pólók, plakátok, applikációk, könyvek, közönségtalálkozók…), mint maga a két és fél óra, moziteremben töltött áhítat. Sőt, fontosabbak is.
A következő epizód elkészültéig mindenáron fenn kell ugyanis tartani a feszültséget, etetni szükséges a rajongókat (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt).
Az volt az első pillanat – erre jutottam – ami rádöbbentett erre, amikor kisiskolás koromban a rendelőből hazafelé jövet (fájdalomdíjként) kisírt Denver, az utolsó dinoszauruszos Lutra albumomba beragasztottam az első matricát. Ugye, érthető: a mozgókép és a hozzá kapcsolt merchandise-appendix. (Ide tartozik még, hogy ezt követően évekig a napszemüveget viselő és ciklámen basszusgitáron játszó zöld őslényt ábrázoló hátitáskám kísért el minden kirándulásra. Rég volt.)
Aztán az ugrik még be az arany és bíbor színekben játszó Lotz-teremben, hogy egykor – nem is olyan régen – ebben az épületben egy egészen klassz könyvesbolt működött, és hogy mennyire szimbolikus és fura, hogy a Párisi Nagyáruház azon részeit, ahol pár évvel ezelőttig megtalálhatók voltak az Avatar alapján készült könyvek és atlaszok, most – mint valami különös, kiállítótérbe installált, egész estés filmelőzetes – a jövőre a mozikba kerülő második részt felvezető tárlat foglalja el. Amely Európában elsőként nálunk, Budapesten látható.
Mintha éppenséggel az angolszász filozófiában „képi fordulat”-nak nevezett jelenséget vitték volna színre ezáltal a szervezők, pedig nem hinném, hogy különösebben túlgondolták volna ezt az egészet.
Nekik alighanem csak egy jól rendezhető térre volt szükségük egy viszonylag frekventált helyszínen, ahol felépíthették a 32 kamionnal fővárosunkba szállított, 1100 négyzetméter alapterületű kiállítótérbe kipakolt, a „gyarmatok” filmőrültjeinek szánt instant tárlatot. Az Avatar: Discover Pandora címűt.
Ahova egy diszkrét-klasszikus adathalász-megoldással tudunk becsekkolni. Vonalkódos plasztikkártyával, mailcímért cserébe. Hát akkor menjünk. Az első teremben egy instruktor tanít nekünk pár szót na’viul, de mire az emeletre ér velem a mozgólépcső, meglehetősen megfakul az emlékük. Az első térben műfüst fogad, de olyan tömény, mintha az Omega-turnén tönkrement volna a szárazjég-adagoló és mindent kiköpött volna.
Különös, nagy méretű, kitalált növények nagyon is valós kontúrjai kezdenek aztán kibontakozni az oszló füstből. Az egyiket közülük meg is lehet szagolni. Hookagourd a neve és iszonyú büdös. Egy másik növény pedig, ha egy képernyőn keresztül hozzányúlunk, összehúzza húsos leveleit.
Belepróbálhatjuk a tenyerünket egy Na’vi négyujjú kéznyomatába, sőt, teljes életnagyságukban is megcsodálhatjuk a Pandora bolygó hosszúkás fülű, közel 3 méter magas főemlőseit, akiknek a hangszereit és a fegyvereit is kiállították. (Előbbiek, ha megnyomunk egy gombot, hangot is adnak ki.)
Vannak aztán monitorok és még több monitor, a rövid kísérőszövegek pedig a fiktív élőlények fiktív jellemzőit taglalják röviden. Tulajdonképpen a fantasztikum (ál)tudományossá alakítását viszi véghez így a tárlat.
Amit látunk, a természettudományos múzeum-paradigma blöffmutációja. Jópofa fake museum. A fröccsöntött műanyagok korának merev vizuális valóját idézve meg, sok-sok képernyővel felturbózva. Összességében a kilencvenes éveket kapjuk tehát vissza, dínómániás utazókiállításostul, játéktermi szimulátorostul, ibolyaszín félhomályba burkolva. Utunk végén ott vár viszont a shop. Pólókkal, bögrékkel, floureszkáló matricákkal. Érinthetjük?
Az jutott még eszembe erről a tényleg nem túl lenyűgöző tárlatról, hogy az elkészültének legfőbb oka minden bizonnyal az, hogy afféle emlékeztetőként szolgáljon. Olyasféle riasztó, amilyeneket a telefonunkba szoktunk beállítani: befizetni a villanyszámlát, időpontot kérni a fogorvostól, moziba menni. Na, igen, ennek a kiállításnak alighanem éppen az a szerepe, hogy akiknek bejött az első Avatar, eszükbe véssék, hogy hamarosan ismét a Nachos-sorban a helyük valamelyik IMAX-ben, hogy újra elvarázsolódjanak a tökéletesre komponált cukormázas kezdőmelódiák hatására.
Ezt az elvarázsolódást volna tehát hivatott előkészíteni a kiállítás. Van azonban egy másik, különben sokkal izgalmasabb sajátossága is. Tekintünk most el nagyvonalúan a marketingcélú lenyúlásról, lépjünk hátrébb a műanyag állatoktól és gondoljunk a tárlatra kulturális fenoménként. Olyanként méghozzá, amely a CGI felé tartó, hollywoodi tudományos-fantasztikumnak afféle térbe vetülését kínálja. A vászonról tovatűnő történet kiállítótérbe betonozását. (Erre erősít rá a sajtóanyagban olvasható blockbuster kifejezés is, amelyet elsősorban filmekre szokás alkalmazni.) Egy fiktív és csupán Blue Ray-lemezek lézerrel olvasható mikrobarázdái közt lebegő fantáziavilág fizikai megvalósulását, vagyis a fejfájást okozó, ujjlenyomatos szemüvegek által időlegesen csodálható galaxis valóságos inkarnációját.
Az idő térbe fröccsenését.
Mintha egyenesen James Cameron mozi-gázbolygója kövülne meg a kiállítótérben. Konceptuális értelemben márpedig roppant szórakoztató elmejáték végiggondolni ezt, még ha a kivitelezés meglehetősen alacsony színvonalú, a hozzáadott kreativitás pedig ugyancsak igen csekély.
Ha rajongtunk a filmért – ha csapkodtuk annak idején az előttünk ülők fejtámláját – itt a lehetőség, hogy belépjünk az általunk csodált világba – lásd még: élménymúzeum-paradigma versus bóvli –, és szemügyre vegyünk mindent, közelebbről, a közösségi médiában pedig ismerőseink tudtára adjuk, hogy itt voltunk, ezzel (tudva vagy sem) magunk is hozzájáruljunk a közelgő premier vírusmarketingjéhez.
Azon töprengtem még, hogy kinek is szól vajon ez a tárlat. És ezt nehéz annál pontosabban megmondani, mint hogy azoknak, akik látták az előző részt, és szeretnék megnézni a következőt is. Egyébként pedig nem egyszerű bármennyire is komolyan venni bárkinek is, aki elmúlt 10 éves. Aki viszont nem, az sehogyan sem éri fel például azt a kiállítótérben elhelyezett platformot, amelyen a Pandora bolygó állatvilágának műanyagból fröccsöntött ürülékeit vehetjük szemügyre. Szóval, tényleg nem tudom.
