A február 13-án, 80 éves korában elhunyt Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító, Tandori Dezső emlékére Térey János dolgozta át, és jutatta el lapunkhoz Tandori-ambulancia című írását, azzal a személyes megjegyzéssel, hogy „a legnagyobb volt.”
soha többé elő
ne jöjjön az, hogy ember
e föle-taknya Földön élni
kénytelen, és hogy elbeszélni
kell bármit, értelemmel – – –
Tandori Dezső költészete televény. Természetszerű, mert szabadon tenyésző és önpusztító, saját formáit is visszabontó, öntörvényeit is átíró. Ha ezt mondom, munkái javáról beszélek, eszményítő általánosításoknak hősöm ellenáll. Fényes ívű lírájához sose mérném számomra fölöttébb egyenetlen, kaotikus prózáját, regényeinek „matematikai jellegű” koncepcióit sem (Fogarassy Miklós). Műve kvantitatíve is zavarba ejtő (enyhén szólva), a világszerűség és az átjárhatatlanság illúzióját keltő. Tenyészet. Irgalmatlan dzsungel. Ha olvasod, időigényes. És macheta-. Ám a mű jól tagolt: befogadhatóan, követhetően elkülönült darabokból áll, amelyek közül az első két nagy, radikális kötet, a Töredék Hamletnek és a Talált tárgy… evidensen két önálló korszakot képez.
„A végtelenség néha csöppenként csordogál”, írja Musil.
Félklasszikus monstrumaink közül Határ Győző oeuvre-je zárkózott és belterjes, Szentkuthy sziporkázó műve elitista. A legfogyaszthatóbb óriásmű, Weöresé – számomra – centrum nélküli, bár ez benne a jó. Plebejus, netán populáris műnek Tandorié sem mondható. Jóllehet én közérdekűnek és lírája csúcsain közérthetőnek is látom, fáradozás nélkül mégsem hozzáférhető. Nyelve és eszközei jelentős befogadói arzenált ösztökélnek működésre. Elemi erejű alkotó, aki úgynevezett mániáiban kimeríthetetlenül magyarázható, s azokhoz hallatlan türelmet igényel. Mivel e mániák mind vérre menően komolyak. (Voltak.) Verebei, koalái, gombfocija, lóversenye; London, Párizs; Lánchíd, Tabán; Jékely, Szép Ernő.
Tandori egyszerű. Néha, igaz, magasságos, sőt éteri: Ha szeretsz, mondja Kosztolányi, „A nyílt ég ezüst vitorlásai”, A Semmi Kéz, „…Oda-oda néz: nem üres-e a jászol…”, Napfény egy üres szobában, Szakadj ki, „Londoni Mindenszentek…”.
Néha viszont földszagúan egyszerű, trágár és az igénytelenség látszatát keltő, mint A járóbeteg-kötetben, ám ugyanolyan elementaritással és hőfokon, mint amilyen éterien volt.
Miközben sűrű és burjánzó gondolatfutamai is magától értetődőek, világos bölcseleti magra vezethetőek vissza. Üresjáratai, szándékolt sulykolásai, megúszhatatlan, ezerszeres önismétlései akadnak; blöffje soha.
Gazdag művének fontos részét alkotják libertinus, saját leleményekkel pöttyözött szövegű óriásfordításai is, például, ha már Musil, akkor A tulajdonságok nélküli ember. E „honosító eljárás”, tudjuk, verses, pláne rímes szöveg esetében úgyszólván elkerülhetetlen, ám regényszövegnél nehezen indokolható és törvénysértésnek is minősül. A kritika szóvá tette, korrekciókra mégsem került sor.
Elemi erő munkál itt, mondtam, és alig mondtam vele valamit.
Lírájának egzisztenciális tétjei, a költemények, amelyekben a beszélő saját földi kitettségét ecseteli, nem „írhatóak le” pusztán a tudományos fogalmiság eszközeivel. Beleborzongásaink biztosan nem. Négy megtett lépéséből nem számítható ki az ötödik. Ez semmi, illetve sokakra igaz, mondhatná valaki. Nem igaz. Volt-e magyar író akad ennyire váratlan?
Egyáltalán akad-e váratlan magyar író az élők, például a születésnapiköszöntő-ipar koszorúzta nagymesterek között?
Amikor Weörest neveztem „mindenható”-nak, a tudomány embere savanyún megdorgált – eltávolítva, isteni attribútumokkal fölruházva, s így kvázi magunk fölé emelve ne tegyem a költőt megközelíthetetlenné, nyilván azért. Kánoni elevátor? Hogy jönnék én ahhoz? Nem emeltem senkit sehová. Oda, ahol az nincsen eleve. Csupán bevallottam, mit művelt velem Weöres. S a kettőnk közötti távolságban ő (Weöres) a ludas folytonos személytelenítő, elidegenítő effektjeivel, s ha ez nem volna elég, csodálatos mindenség-stréberségével is.
Weöres nekem túl sok. Baráti – és mindörökre idegen. Menekülök előle. Menekülök a szelíd öregektől.
Tandori is sok, de mégis: közelebbi. Udvariatlan és egyúttal udvar nélküli, kényelmetlen zseni volt.
De hát, az Isten szerelmére, olvassák? Túl a szűk szakmán? Olvassa a nemzet? Ó, de hát a nemzet…
Nem. Nem nagyon.
Tudom, hogy Juhász Ferencet például nem. Amikor valaki nekibuzdul egy születésnapi köszöntőnek a köszöntőipar jegyében, másfél órára előkerül a szó szoros értelmében fantasztikus A tékozló ország. De általában nem mernek szembe (farkasszemet) nézni e másik szelíd öregemberrel. Én néha, néha! olvasom őt.
És gyakran Tandorit is olvasom. Nem születésnapokon és nem iparból. Évfordulóktól, dátumoktól amúgy is jócskán zavarban vagyok. Eleminek mondtam: milyen hatósugarat bocsát ki ma egy ilyen életmű? És milyen súllyal esik latba e kijelentésem? Most, amikor a poptendenciák, a példányszám- és listafetisizmus, a Facebook lájkéhségének hatására a közönség irodalom-szurrogátumokkal is beéri, s amikor a – nem csupán politikai alapú – klikkesedés és brancsszellem nyomán a kritika értéktudata amúgy is súlyosan bizonytalan, zavaros. Mekkora figyelem esik egy olyan alkotóra, aki ténylegesen a legnagyobbakkal, Hölderlinnel, Csokonaival, Vörösmartyval, Baudelaire-rel, Adyval, Rilkével, József Attilával tartozik azonos súlycsoportba?
Számomra kedves (érted, „kedves”, illik ez a szó őhozzá?!) költeményei legtöbbje meglett férfikori kötetében, A járóbetegben foglal helyet. Kései, nagy, nem kellően méltányolt kötet. Vékony. A százoldalas az vékonynak számít? Nála igen. Eleve könyvnek íródott, egyvégtében, ezt tudni róla és érződik is rajta. Halálsugallatos könyv. Állandó búcsúzásban telik ideje. Ecetkeserű. Káromlóan is élethitű. „A pusztulás ege létezik csak”, „hírhozók Semminkből” Blake, a szuperkeserű Ambrose Bierce és a tintás Poe szörnyei, vadai, madarai. Ideálisan borzolt könyv. Azaz kellően zilált nyelvileg, poétikai és grammatikai fintorokkal, betű-enjambement-okkal stb. tűzdelt. Mindenesetre: nem márványszerű. A leggyakrabban hivatkozott személy e kötetben Tandori komor „lélekrokona”, Antonin Artaud. Írországgal kezdődik és végződik, mégsem kiváltképpen ír könyv ez. A Töredék… és a Talált tárgy… alapító lendülete, A mennyezet és a padló, a Még így sem komótos berendezkedése, A feltételes megálló józan geometriájú ekfráziszai messze vannak már. Egy kötetbe olyan versek is kellenek, amelyeket érdemes könyv nélkül megtanulni, mondta egyszer valaki, iskolásan ugyan, de kétségtelenül helytállóan. Nem csupán a „hangzósság”, a fülbemászás okán. Legyen lekerekíthető a vers, tanítható, legyen életed hasznos muníciója. Értettem. Itt akad olyan is. Akad aforisztikus zárlat, például amikor a beszélő rágcsálónyi formátumú Úristenért fohászkodik: „Isten, ha mersz, ölyvnek legyél egérnyi.”
Vagy akad itt úgymond egyszerű-dalszerű, eszenciális darab (Ír trilógia, A két utolsó, Rossz, végezetül pedig az Ír honában, vagy Skóciában). Vannak még Kálnokys teóriaversek, sőt „környezetrajzot” képező önéletrajzi jegyzetek, ésTandori továbbra sincs híján a magaslatoknak, eo ipso elemisége föléled, olyan nagy, azaz „majdnem ormótlan” (Tóth Ákos) versek formájában, mint a mizantrópság mibenlétét taglaló Színházi élet, vagy a Bécsben, egy nap leforgása alatt íródott, Hekatomba című tragikus szonettkoszorú. És mindenekelőtt a Hashártyaszakadási elégia, amelyet Kálnokynak a Szanatóriumi elégia és Quentin Tarantinónak talán a vér és az indulatbeszéd miatt ajánlott szerzője.
„…iszonyú hazaérni és elmenni hazulról, / Lesüllyedni saját / szintemre valami úrrá valami úrból”, „fogadni senki semmijét”, „állatnak lenni kell-/ett volna” (Színházi élet).
„A gyerek, aki lettem”, „Senki élő / nem érdekem?” (Senki élő). Uramisten.
A társaséletről ennyit: „Rohadjon le a száj, ki nevem szájra veszi. / Szakadjon le a kéz, ki »Kedves Barátom« / levelet ír” (Hekatomba) – igaz ugyan, hogy ezt az átkát magánemberként, a jegyzetekben, visszavonta.
A járóbetegség: létezésmetafora. Jószerével egyetlen feladatkörre csökkentett lét ez, amelyben a törődött test a szellem kényszerű szolgálója. Nem jelent szellemi szűkösséget.
Minden imádok, csak élnem azt ne kelljen.
Az alanyinak mondható beszélő úgy dönt elviselhetetlen kínjai közepette, hogy megoperáltatja magát. Ez az elégia a legradikálisabb (mocskosabb) nyelvű Tandori-poéma, van itt kibaszott valagtól geciig minden, de minő prüdéria volna kipécézni is: „rohadt volna el, aki baszott”! Az önéletrajziságot húzza alá a megírás (1997) és az azt ihlető, tíz évvel korábbi élmény idejének nyomatékos szövegbeli jelzése. Fölbukkannak, érzékeny ellentpontként, a fájdalom túlpartjának, az érzelmi, a szellemi világnak rekvizítumai, előbb a Medveszekreter a ház szentjeivel. És egy könyv. Ez az irodalmi mű, amely fönnforog e versben, Musiltól a Tonka című „beszély”, a megesett nő története, a néven nem nevezett úrtól, mondjuk így: Musil-alteregótól teherbe esett „kicsi, elnyűtt boltilány” története. S a halandó beszélő, elzuhanva két bútordarab között, fél körmével a rongyszőnyeget kaparva… Van-e riasztóbb földi tapasztalat, mint az, hogy triviális bajunkban semmilyen kultúra, semmiféle kultúrtermék nem segít?
Olyan finomságokat ízlelünk, mint például, hogy a „telefonka” a Tonkára rímel, de nem a lány neve (és egyben az elbeszélés címe) a rímhívó, hanem a saját alkotású szó. Rímek kemény és/vagy játszi kapcsai tartják a robbanékony mondandót. S itt van még a „melyet leránték”, „valék”, „szellőzteték” archaizálása, a nyársat nyelt, ünnepélyes irodalmiságon gúnyolódó elbeszélő múltidő, mint szerte a kötetben.
Általában aszexuális, erotikamentes költészetnek ismerjük Tandoriét. Világában a nő: társ, igen. Ám leginkább: nincs. Verse legkevésbé férfi és nő szerelmének, enyelgésének, vitáinak-csatáinak terepe. Princípium nélküli szerző, nincs maszkulin egója, s így „férfiverse” sem. Sohasem kéjenc. Bölcseletileg kéjenc? Amúgy a nemek tematikáját nem kerüli meg, sőt szeretkezés leírásával is találkozunk a Proust akaratlanban, ám ez némileg sterilnek tűnik („bőrödön ült ültél a bőrén / vagy birok kelt a homokon / nyiradékra hullt a verőfény / oda se nézett homlokon / csókolt nem-szaporodni-őr én”). Habár, habár:
kiverjük a habot picim
látod kormos a kályhalyuk
…
a szám a luk a szám a luk
De Tandori akkor is száraz, hogy ha prózájában effektíve pornót mesél, mint a Torlandó szörfpókerben.
Természetszerű. És mint jelenség – mint fenomén! –, mégis életidegen. Civil valója, esendő, sapkás, magányos alakja nem látható többé sem közéleti színen, sem máshol. (Egyszer találkoztunk ebben az életben, vagy húsz éve; ugyan képtelenség, de mintha pezsgővel a kézben?, amikor a Goethe Intézet még az Andrássy úton székelt.)
Gigantikussága. Ufósága.
„Kicsinyesség, ha részletek tapadnak meg az emberen? Mint a bogáncs.”
(Musilt ezúttal Bor Ambrus fordításában idéztem.)
