1929. március 28-án született, és 2016. február 25-én hunyt el Psota Irén színművész. Beskatulyázhatatlan volt: egyszerre nagy tragika és nagy bohóc. 1956-ban disszidált, Párizsig jutott. Hazajött, mert úgy érezte, csak itthon lehet színésznő.
Volt, aki rajongta, mások elviselhetetlennek tartották azt az erőt, erőteljességet és sokságot, ami lényéből áradt. „Talán arra vagyok hiú, hogy olyannak fogadjanak el, amilyen vagyok. Akár csutak hajjal, humorommal, groteszkségemmel, drámámmal, komédiázásommal, mindennel, amilyennek születtem, amilyenné alakultam. Amióta az eszemet tudom, mindig hittem abban, hogy tehetséges vagyok. Hiszek a tehetség mindenhatóságában. A közönség megért engem, ő az én legjobb szeizmográfom” – nyilatkozta egy alkalommal.
Hitelesen tudott Gruse, Kattrin (a néma Kata), Yerma, Orbánné, Gertrud és Gertrudis lenni, de az Irma, te édes! vagy a Hello, Dolly bizonyítja, kisujjában volt a nevettetés tudománya is. Két monoelőadás, a Margarida asszony és a neki írt Roncsderby legendássá vált. Mintegy félszáz filmben játszott, olyanokban, mint a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?, az Egy erkölcsös éjszaka, a Ház a sziklák alatt, a Szent Péter esernyője, a Házasságból elégséges, az Iszony vagy a Csárdáskirálynő. Akik nem látták színházban, mozi- vagy tévéfilmekben, szórakoztató műsorokból ismerhették, nagy sikerű párost (Lujza és Jenő) alkottak Major Tamással. Három lemeze jelent meg, karcosan búgó hangja nem andalított, hanem a dalok szövegét különös megvilágításba helyezte. Több memoárt is írt, amelyeket fanyar humor, önreflexió jellemez.
„Ezerarcú szent szörnyeteg” – mondták rá, ő maga pedig úgy fogalmazott, hisz a tehetség mindenhatóságában. Amikor Serafina szerepére készült a Tetovált rózsa című darabban, egy interjúban megfogalmazta talán legnagyobb félelmét: „Az, hogy ne veszítsem el a színpadon az érzékenységemet.” Szabálytalan és szélsőséges karaktereket játszott, kicsit mindig elrajzoltan, kicsit távolabbról nézve rájuk, mintegy vizsgálva és felmutatva őket, de mindig mély empátiával és komoly emberismerettel.
Anyám székely asszony volt, nem pedig szicíliai, de amikor kiállt az udvarra, csak úgy harsogott a hangja, visszhangzottak körülötte a falak… Mit tehetek arról, ha a sors engem bölömbika hanggal áldott meg, és harsánynak születtem! (…) Nekem az egész testem kiabál, a lelkem ordít, a fizikumom közlése ez… Es én vállalom magamat, annak aki vagyok. Miért kérik számon tőlem, hogy nem vagyok nyafogó, suttogó őrült…
1952 és 1980 között a Madách Színház tagja volt, majd a Népszínházhoz szerződött. 1982 és 1990 között a Nemzeti Színházban játszott, ezt követően ismét a Madách társulatában játszott. 2009-ben visszavonult.
Tehetségét díjakkal is elismerték. 1959-ben és 1962-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1976-ban érdemes, 1982-ben kiváló művész lett, Kossuth-díjat 1966-ban és 2007-ben kapott. Tagja volt a Halhatatlanok Társulatának, 2000-ben választották a nemzet színészének. Megkapta a Prima díjat és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. A főváros Pro Urbe Budapestért díjjal és díszpoglári címmel tüntette ki. 1996-ban megalapította a Vámos László emlékét őrző díjat. Psota Irén emlékét díj őrzi: 2017-ben Almási Éva alapította meg a Psota Irén-díjat, amelyet az a színművész kaphat meg, akinek színpadi sokszínűsége, tehetsége, kiemelkedő képességei Psota Irén örökségéhez méltónak bizonyulnak.
