A Csárdáskirálynő a magyar színháztörténet legnagyobb hazai és nemzetközi sikere. 1915. november 17-én mutatták be Bécsben, 1916. november 3-án Budapesten. Filmet is forgattak belőle Szinetár Miklós rendezésében, magyar-NSZK-koprodukcióban, 1971-ben. Képünk erről a forgatásról származik.
A forgatások jórészt az akkor még Lumumba utcainak hívott stúdiókban, a Hunnia Filmgyárban zajlottak, de külső felvételekre is sor került, például a tóalmási kastély játszotta a bécsi Lippert—Weilersheim-palotát. A zenei felvételeket még a forgatás előtt elkészítették egy müncheni stúdióban. A korhűséget komolyan vették az alkotók: egy intarziás szalongarnitúra, amit használtak, eredetileg Erzsébet királyné tulajdona volt, és a veszprémi püspökségtől kapták kölcsön a forgatásra, de érkeztek képek műgyűjtőktől, Ferenc József portréját például Pannonhalmáról.
Szinetár Miklós, akinek a nevéhez fűződik a híres 1954-es operettszínházi, Honthy Hannára írt előadás is, úgy fogalmazott, nem akar szándékosan ironizálni, vagy ironizál majd a film önmagával, vagy sem.
Ami számomra érdekes, az a maggikocka sűrűségű szecesszió, a magyar századelő, a „szép békeidő”, ami sugárzik a darabból. Szinte dokumentumnak, a magyar történelem egyik korszaka dokumentumaként fogható fel a darab. A filmben mindezt nem „változatos képi világgal”, akarom megteremteni. A beállítások, a film plánozása, a „leszúrt” kamera próbálja majd a szecesszió levegőjét sugallani, anélkül, hogy az „ódonság” zavaró lenne
– fogalmazott a rendező, akit ebben Bíró Miklós operatőr segítette. Neki két kamerán kellett dolgozni, az angol verziót ugyanis egy más típusú géppel kellett rögzíteni, a színészekkel pedig magyarul, angolul és németül is felvették a jeleneteket. A nézők pedig egész furcsa végeredménnyel találkoztak 1971-ben. A külföldi szereplők angolul beszéltek és énekeltek. Prózai szövegüket magyar színészek szinkronizálták, a dalszövegeket feliratozták. A magyar szereplők prózában angolul mozgatták a szájukat, és magyarra szinkronizálták saját magukat. Viszont magyarul énekeltek, így aztán ha külföldi partnerül volt az adott helyzetben, a duett kétnyelvűvé vált.
A külföldi művészek között a legismertebbnek Szilviát játszó Anna Moffo számított. Az interjúkban visszatérő kérdésnek számított, miért vállalta el ezt a felkérést. „Lammermoori Luciát énekelek, Turandotot, Traviatát, Toscát, Carment, és ha kedvem van hozzá, akkor elvállalok egy operettszerepet is” – zárta rövidre az egyik interjúban.
Szinetár célja ezzel a szereposztással – és az olyan további közreműködőkkel, mint Mensáros László, Kozák László, Gelley Kornél, Raksányi Gellért vagy Huszti Péter – az volt, hogy minden szerep súlyt és mélységet kapjon. Egyetlen eredetileg is operettista művész érkezett a Fővárosi Operettszínházból, a Bónit játszó Németh Sándor személyében. Volt énekes tapasztalata az Anhiltéből Cecílián keresztül a filmre Mária Lujzára keresztelt egykori Csárdáskirálynőt játszó Psota Irénnek, akinek a szerepét itt nem csupán névben módosították, de más új tulajdonságokkal is felruházták. A színésznő legkedvesebb dalaként természetesen a Hajmási Péter, Hajmási Pál-t említette.
Latinovits Zoltán fő műfaja sem az operett volt, így Miska pincér szerepe kapcsán természetesen nála is felmerült ugyanez a kérdés. „Nem találom olyan furcsának, mint általában a pesti közvélemény. Nincsen rangjuk a műfajoknak. Sztanyiszlavszkij szerint csak karakterszínészek vannak és rossz színészek. Talán sorolhatnám magam az első kategóriába, s akkor ez a szerep is elfér a többi mellé. Egyébként nagyon tanulságos idegen nyelven, jelen esetben angolul és németül játszani. Hiszen a játék a gyerekkorral együtt az ember anyanyelvéhez kötődik. Egy kis pocaktöméssel, bajuszkával összehozható ez a kedélyes, kicsit blazírt pesti »gamen«.”
René Kollo, az ismert Wagner-tenor játszotta Edwint, Dagmar Koller alakította Stázit, az Leopold Máriaként pedig Karl Schönbockot láthatta a közönség, aki komoly érdeklődést mutatott a magyar színházművészet iránt. „Néhány napja vagyok csak Pesten, de máris arra készülök, hogy eljussak a Vígszínházba, megnézzem a Hotel Plazát — abban ugyanis én játszottam mindhárom férfi főszerepet.” Arról sajnos nem szól már a fáma, eljutott-e az előadásra, és ha igen, mit gondolt kollégáiról, Ruttkai Éváról, Básti Lajosról, Bárdy Györgyről, Feleki Kamillról, Szatmári Istvánról, Szegedi Erikáról, Kern Andrásról és Sir Katiról.
Az alábbi verziót a német nézők láthatták. Ebben a felirat nélküli kópiában meggyőződhetünk magunk is arról, milyen kiválóan játszottak németül a magyar művészek.